Nos, igazából alig tudom, hogy mit kéne írjak. Vagyis tudom, csak nem jönnek a szavak. Egyszerűen ülök, és idétlen vigyorral bambulok magam elé. Mintha egy boldogságfelhőn szárnyalnék, és folyamatosan nyújtogatnám a karomat, mint valami menthetetlen drogos. Semmi sem édekel... ez lehet, hogy most probléma, de ez van. Megesik.
Eszméletlen. Egyszerűen eszméletlen mit tud tenni az emberrel néhány apró (vagy nem is apró...?) dolog. Úgy kellett most ez, mint egy derekas nyakleves, hogy észrevegyem végre, mennyire jó dolgom van. Bár most alig látok ki a fejemből, de azért mégis úgy érzem, hogy tiszta a kép. Vagy csak orvul rámkötözték a rózsaszín leplet és mindent azon keresztül látok. Fura. Végre igazán úgy érzem, hogy nő vagyok. Ezt csak Neki köszönhetem.
Annyira jó. Ha meghallom azt a kellemes simogató hangot, vagy amikor reggel félálomban megsimogatja a hátam, vagy amikor már nincs is itt, és felfedezem azt az aprócska üzenetet az egyébként utált matekcuccaim között... triplájára vált a szívdobogásom ritmusa. Eddig azt hittem tisztában vagyok vele, hogy milyen ez a klisé szerű rózsaszín köd, de rá kellett jöjjek, hogy fogalmam sem volt róla. Az utóbbi időben már kezdtem kapizsgálni, de most hirtelen ledózerolt és csak fetrengek azon a kis felhőn és nem tudok lábra állni. Nem mintha akarnék. Csak őt akarom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.