Sunny's life

     Ismét jó hosszú idő telt el a legutóbbi írásom óta, de körülbelül lélegezni sem volt időm. Most sincs, csak mégis, ma megrohamozott valami kényszer, hogy írnom kell. Ahogy azon a vonalon mentem végig ma a városban, ahol régen, amikor még nem jártam egyetemre, nap mint nap megfordultam, megrohamoztak az emlékek.

     Szinte láttam magam előtt felvillanni az arcokat, a rég elfeledett neveket, barátokat, akiket elfújt a szél mellőlem… vagy engem fújt el mellőlük? Soha nem gondolkoztam rajta, hogy ez miért történt így. Illetve a konkrét okokkal tisztában vagyok, hogy mi történt, mi nem történt, csak a mögöttes tartalom valahogy elmarad. De előbb utóbb mindenki eltűnt. Mindig csak egy aktuális kör van, akik adott időpontban mellettem vannak, de nem marad így hosszú távon.

     Nem tudom, hogy miért történt/történik így. De az egyik legjobb tanács, amit valaha is kaptam, édesapám szájából hangzott el: „Nem akarok a múlttal foglalkozni, azt már lezártam…a jelen meg most történik… beszélgessünk inkább a jövőről!” Ezt általában meg is tartom, szóval szinte letaglózott, amikor rám tört ez a hatalmas emlékmassza, összemosódva, homályosan, egy-egy dolgot kiragadva… a régi bulik, amikor hajnalban beszélgettünk azon a padon ücsörögve, vagy mikor körülőrjöngtük a környéket, fára másztunk, sétáltunk, nevettünk, sírtunk, a neveinket a padba karcoltuk, mert azt hittük, tudjuk, mi is az a szerelem.

     Gyereklázálmok, amikor csak azért boldog az ember, mert létezik. Amikor a „fáj” sokkal elemibb, és áthatóbb, és a „hagyjatok” szó rendszeres. Amikor meg akartuk váltani a világot, és azt hittük, hogy a zenén, vagy bármilyen viselkedési normán keresztül megtehetjük. És mindenki más hülye, aki nem látja, hogy ez micsoda hatalmas dolog. Különcök voltunk, kis őrült semmirekellők, akik azt hitték, tesznek is valamit. Csak megmosolygom már ezeket a gondolatokat. Ahogy végiggondolok a mindennapjaimon, kicsit hiányzik. Már nem tudnám visszahozni, ez a természet rendje. Viszont arra is rá kell jönnöm, hogy mennyire csodálatos az életem. Lassan minden képkocka kezd összeállni. Már nem nyomja a világmegváltás súlya a vállam, és nem ítélek olyan hirtelen. A padba karcolt nevek helyett gyöngybetűkkel van bevésve kitörölhetetlenül egy név.

      Kezdem megérteni, hogy mit kell tennem, hol kell lennem, és ki mellett van a helyem. Nem tiszta a kép, hogy is lenne, hisz a jövőről csak beszélgetünk még. Viszont két aprócska szóval ki tudom fejezni, hogy miért jobb most, mint a kis hülyegyerek álmodozó korszakban, miért nem vágyok vissza, hogy mim van most, amiről akkor még csak álmodoztam: boldog vagyok.

Személy szerint teljesen normálisnak tartom, hogyha valaki a párját helyezi előtérbe mindenki mással szemben. Egy bizonyos ideig. De hol húzódik az a bizonyos határvonal, ami után már csak szimplán őrült módjára nem érdekel más? Ezt nehéz megállapítani. Hol kezdődik az a folyamat, mikor már a kapcsolatodat a barátaid elé helyezed? Baj ez egyáltalán? Megértésre talál a hősszerelmes, hogyha inkább a párjával foglalkozik?

A kérdésekre a válasz attól függ, hogy éppen melyik oldalon áll az ember. Mert nekem is volt olyan, hogy egy barátnőm elhanyagolt az éppen aktuális pasija miatt, és nagyon remekül tudtam „utálni” őt ezért. Hozzá kell tennem, hogy akkor nekem nem volt párom, és lehet, hogy ezért: az irigység tudat alatt is munkálkodik szorgalmasan. Most viszont talán liberálisabban kezelem ezt a dolgot. Teljesen természetes, hogy nem „én” hanem „mi”. Elvesztjük ilyenkor a saját identitásunkat?

Mondjuk most nyáron nem is olyan gáz a helyzet, mert egyetem nuku, meló nuku, szóval tengernyi időm van kb mindenre. De mi lesz akkor, ha majd a sulit a munkát a szerelmet és a barátokat kell összeegyeztetni? Ez valamilyen kapcsolat (a baráti vagy párkapcsolat) automatikus végét jelenti, vagy lehetséges százfelé szakadva mindenkivel egyformán törődni? Muszáj felállítani egy fontossági sorrendet? Mitől függ az, hogy kit vagy mit teszel a ranglétra élére?

Azt mondta tegnap, hogy olyan velem lenni, mint egy önbizalotréning. Mert szépeket mondok. Végülis ez lenne a normális, nem? Soha nem akartam lélekromboló kapcsolatban élni. Két ember azért van együtt, hogy szeressék és támogassák egymást, nem azért, hogy letörjék minden önbizalmát és sárba tiporják egymást. Mondjuk sokan nem fogják ezt fel, és inkább szenvednek, mert azt hiszik, ez normális. NEM AZ.

Egyébként meg ha nem tudod őszintén mondani a párodnak, hogy mennyire csodálatos ember, akkor ott már valami hiba van a gépezetben. Vagy ha rendszeresen csak a hibát keresed benne. Félelmetes belegondolni, hogy sok ember csak kölcsönösen boxzsáknak használja egymást. Vagy éppenséggel mankónak, kutyának, tárgynak nézi a másikat, de semmiképpen sem egyenrangú partnernek.Ilyenkor fel kell tenni a kérdést: Valóban szereted a partnered?!

Persze nem tudhatunk mindent a kapcsolatokról, de gondoljuk már végig... miért lenne ez normális?! Mikor kiszabadul valaki a szülők felügyelete alól, és egy újabb vizslató, ellenőrző testület közepébe kerül Mi értelme van ennek? Soha nem fogja megtudni az ilyen kapcsolatban élő, hogy ki is ő igazából, milyen, csak egy halvány árnyékot láthat önmagából. Soha nem lesz teljes értékű ember, aki egy mérgezett, beteg kapcsolatban él.
Igazából őszintén megmondva, én is hasonlóan voltam ezzel a dologgal. Rendszeresen bíráltam, kerestem és találtam is hibát... Nem is működött. Tapasztalatnak remek volt.

Valóban.Ez a szép az emberben, hogy képes a változásra. Kezdem azt érezni, hogy egyre többet változok jó irányban és megtalálom az egészséges egyensúlyt. Nem akarok a rosszra koncentrálni, az nem érdekel. Az nem teszi boldogabbá az életemet. És mivel az Ő életét is boldogabbá szeretném tenni, ezért benne is a szépet ragadom meg. Mondjuk tényleg csodálom is. Még ha hitetlenkedve olvassa a soraimat, vagy hallgatja végig a mondandómat. :)  

    Nos, igazából alig tudom, hogy mit kéne írjak. Vagyis tudom, csak nem jönnek a szavak. Egyszerűen ülök, és idétlen vigyorral bambulok magam elé. Mintha egy boldogságfelhőn szárnyalnék, és folyamatosan nyújtogatnám a karomat, mint valami menthetetlen drogos. Semmi sem édekel... ez lehet, hogy most probléma, de ez van. Megesik.
    Eszméletlen. Egyszerűen eszméletlen mit tud tenni az emberrel néhány apró (vagy nem is apró...?) dolog. Úgy kellett most ez, mint egy derekas nyakleves, hogy észrevegyem végre, mennyire jó dolgom van. Bár most alig látok ki a fejemből, de azért mégis úgy érzem, hogy tiszta a kép. Vagy csak orvul rámkötözték a rózsaszín leplet és mindent azon keresztül látok. Fura. Végre igazán úgy érzem, hogy nő vagyok. Ezt csak Neki köszönhetem.
    Annyira jó. Ha meghallom azt a kellemes simogató hangot, vagy amikor reggel félálomban megsimogatja a hátam, vagy amikor már nincs is itt, és felfedezem azt az aprócska üzenetet az egyébként utált matekcuccaim között... triplájára vált a szívdobogásom ritmusa. Eddig azt hittem tisztában vagyok vele, hogy milyen ez a klisé szerű rózsaszín köd, de rá kellett jöjjek, hogy fogalmam sem volt róla. Az utóbbi időben már kezdtem kapizsgálni, de most hirtelen ledózerolt és csak fetrengek azon a kis felhőn és nem tudok lábra állni. Nem mintha akarnék. Csak őt akarom.

    Elgondolkoztam azon, hogy a nők és a férfiak tényleg ennyire elbeszélnek egymás füle mellett? Tényleg ennyire különböző frekvenciákon gondolkoznánk? Van egy éles szakadék közöttünk, amit soha nem fogunk tudni átlépni, amíg világ a világ? Én már igazán nem értem ezt az egészet. Pedig esküszöm, hogy próbálkozok! Nem gyengén! Mindenféle módszerekkel próbáltam, de nem megy. Vagy az az igazság, hogy egyedül én vagyok túlpörögve és a másik fél pedig igazából nem is foglalkozik ennyit ezzel az egésszel...? Tipikusan úgy, mint a viccben, mikor szex után a nő és a férfi fekszik egymás mellett, és a nő azon agyal, hogy vajon mit gondolhat a másik, és teljesen kétségbe esik, hogy biztos nem stimmel valami, amiért nem szólal meg a  másik, míg a férfi csak üres aggyal bámulja a plafonon mászkáló legyet.
    Egyszerűen nem tudom elfogadni azt, hogy ennyire egyszerű lenne a megoldás. Hiszen mindannyian emberek vagyunk tele gondolatokkal és érzelmekkel. Akkor is így van, ha ezt nem akarjuk/merjük bevallani, még magunknak sem. De könyörgöm mondja már meg nekem valaki, hogy mit kéne tennem? Már réges rég nem használok mögöttes célozgató megjegyzéseket, hanem konkrétan megmondom mit akarok és mit nem. Igyekszek a hisztéria szintet a minimális mértéken tartani, és szerintem egyáltalán nem vagyok problémás eset.
    Talán a női megérzések miatt van, vagy tényleg csak túl komolyan vesszük a dolgokat, de hát hogy is lehetne komolytalanul venni egy igenis komoly dolgot?! Hogy lehet azt kiszűrni, hogy amit mond a másik tényleg úgy is van, és nem csak üres, tartalom nélküli szavak, mert tudja, hogy mit kell mondani? Vagy a gesztusokat nem azért teszi, mert úgy gondolja, hogy az adott szituációban ez a helyes? Vagy a túl sok csalódás hitetlenné tesz, és tulajdonképpen ez már egy túlspilázott semmiség, amit jobb lesz elfelejteni? *sóhajt*

Az élet egy hullámvasút. Aki ezt mondta, nagyon beletrafált, ennél jobb hasonlat nem is jut eszembe. Fent és lent... Hatalmas élmény, amikor csak úgy száguldunk hatalmas sebességgel és zubog az ereinkben az adrenalin, talán ez a boldogság. Tudom, hogy már kezditek marhára unni az ezekről szóló postokat, lassan én is unom, hogy mindig ugyanarról tudok írni, de ne aggódjatok, most egy kicsit másabb vizekre evezek.

Már régen vágytam arra, hogy olyan legyen az életem, amilyen most. Hogy végre legyen mellettem valaki, akit nem kell magam után vonszolni, és/vagy nem tipor a földbe, hogy még ott aztán kettőt-hármat belémrúghasson. Hosszú út vezetett ideáig. Most úgy érzem, hogy felkészültem rá, hogy elmeséljem, milyen is volt. Lehet, hogy nem tartalmaz majd mélyen szántó gondolatokat és természetesen nem csak ennyi volt, csak a vázat tudom/fogom/akarom elmesélni, de egy biztos: teljesen én leszek.

Az élet játék, amit meg kell tanulni komolyan játszani. Ha nem veszed komolyan a játékot, akkor csak egy fejetlen összevisszaság lesz az egész, amit marhára nem élvez senki. Hiszen nem azért kezdünk el Monopolyzni, hogy a bábukkal dobáljuk egymást és szétcincáljuk a játékpénzeket, bár lehet, hogy eleinte jó móka, de nagyon hamar meg lehet unni. Valahogy így éltem én is, totális fejetlenségben, egyik pillanatról a másikra.

Világ életemben kicsit kívülállónak éreztem magam. Nem úgy, mint a hollywood-i mesékben, ahol a legkülöncebb megkap minden szépet és jót, hanem csendesen magamba merülve. Ez valamiért folyamatosan jelen volt az életemben, és emiatt nem is igazán tudtam jól érezni magam bármiféle közösségben. Hirtelenharagú voltam, és úgy védtem a saját véleményemet, mint valami vérmes pitbull, teret sem engedve mások gondolatainak. Úgy volt jó, ahogy én kitaláltam. Természetesen, visszatekintve, nem is csodálkozok a különcségemen... az emberek nem szeretik, hogyha semmibe veszik őket, én pedig pontosan ezt tettem, és emellé még rettenetesen sajnáltam is magamat, szidva a környezetemet, hogy miért nem értenek meg.

A morbid baráti kapcsolataimmal kezdődött a lavina, hiszen annyira vágytam rá, hogy szeressenek... és erre csak nagyon kevés embernek adtam lehetőséget. Akinek mégis, az pontosan olyan különc volt, mint én, vagy esetleg rosszabb. Meghatározták az egész élethez való hozzáállásomat, a szüleim legnagyobb bánatára. Sokat harcoltunk emiatt, de ők is rájöttek, hogy ennek nincs értelme. Lógás, bandázás, súlyos rock and roll, láncok, szegecsek és a mélységes önsajnálat kezdtek el kísérni az úton. Rengeteg verset írtam, rengetegszer éreztem magam őrületesen szerelmesnek.

Szépen lassan bedurvultak a dolgok, már a szüleim kontrollja egyre kevésbé érdekelt. Bár arra gondosan ügyeltem, hogy ne szerezzenek tudomást az én kis világomról. Vadultam, kiütöttem magam nem egyszer, verekedtem és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez jó. Pedig elég morbid gondolatok is forogtak a fejemben, amiket papírra is vetettem, és mindig megrendülök, ha véletlenül a kezembe kerül. Aztán jött egy fordulat az életben, ami a feje tetejére állított mindent. Úgy kellett, mint egy falat kenyér, és teljesen kiforgatott az akkori önmagamból.

A szüleim szép lassan megnyugodtak, hogy visszakapták az édes kislányukat, és végre egész jó kapcsolatot sikerült kiépítenünk egymással. Ez az időszak is véget ért, mivel két ember terhét cipeltem a vállamon, amit normális ember nem is tűr sokáig. Mivel én nem voltam soha az, én tűrtem és tűrtem, pedig sokkal hamarabb kellett volna lépjek, utólag már látom. Mikor visszadobáltam a vállamra nehezedő felesleges súlyokat a tulajdonosának, és ezzel ráadásul kíméletlenül megsokszoroztam neki a terheket, újra visszakerültem az édes bizonytalanság állapotába. Csak már mások voltak a fegyvereim ellene.

Szépen visszatértek a régi emlékek, de nem ugyanúgy, mivel rengeteget változtam azóta. Azt viszont le kell szögezzem: nem volt olyan látványos, de annál önpusztítóbb. Furcsa visszaemlékezni a bulik után végigcsövezett hajnalokra, amikor totális agóniában együtt sajnáltuk magunkat egy barátnőmmel. Semmi nem számított. Bármibe belementem szinte. Ekkor már csak egy fájdalomkupac voltam, amit ha csak egy picit is megpöcköltek, már borult.  A legfájdalmasabb az volt, amikor kiütve, széthullva ültem a járdaszegélyen és zokogtam, hogy meg akarok halni, mert ezt nem bírom tovább, és hogy milyen gusztustalan ember vagyok, aki nem is érdemel szeretetet.  

Ennek megfelelően nem is kaptam. Legalábbis képtelen voltam felfogni. Tavaly ilyenkor lehúzott redőny mellett fetrengtem az ágyban folyamatosan, mert szinte fizikailag is éreztem, hogy megszakad a szívem. Depressziósabbnál depressziósabb könyvekkel tömtem az agyam, és nem is akartam felállni. Valahogy azért mégis erőt vettem magamon. Újra kezdődött az ámokfutás. Szórakoztam, szórakoztak velem. Közben elhittem, hogy csak ennyit érdemlek. Falakkal vettem körül magam.

Fogalmam sincs, hogy mi történt. Komolyan, nem tudom. Lehet, hogy csak simán át kellett éljem a mélységet, hogy elindulhassak felfelé. Az önbizalmam romokban hevert, a szívem széttörve, a kapcsolataim szétzilálva. A nulláról indultam ismét útnak. Sokan segítettek, mert látták, hogy komolyan gondolom. Lemorzsolódott mindenki, aki csak hátráltatott. Új felfogásban kezdtem élni az életem, és elkezdtem használni azokat a dolgokat, amiket már tudtam, csak mégse érdekelt, hiszen azzal voltam elfoglalva, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzak magamnak, hogy remekül sajnálhassam tovább magam. De ennek vége. Félelmetes belegondolni, hogy tavaly ilyenkor milyen volt. Az önbizalmam még nem teljes, hisz hosszú évek munkája volt, mg teljes mértékben leromboltam, így az újjáépítés is ugyanilyen, ha nem nehezebb lesz.

Jó úton haladok, érzem.  

“Megvan az az érzés, amikor megismersz valakit, nagyon megkedveled és alig várod, hogy világgá kürtölhesd, boldog vagy vele?”

Ezt kérdezte tőlem tegnap. Ma gondolkoztam rajta, mert egyébként teljesen így vagyok most, legszívesebben csak belekiabálnám az univerzumba, hogy “Hé mindenki!! LEHETETLENÜL BOLDOG VAGYOK!”. Az jutott eszembe, hogy igazából miért is ne tehetném meg, miért van ott az a feltételes mód? Persze tudom a racionális választ rá, de tényleg így működik ez? Hiszen bármi is történjen, a jelen pillanatot soha nem fogja elvenni tőlem senki. Bárhogy is alakuljon a holnap, a jövőhét, a jövő hónap vagy bármikor a jövőben, nem az a legfontosabb, hogy most ebben a percben mi történik?

Mármár kényelmesebbnek tűnik az a lehetőség, hogy várunk arra, hogy mikor történik valami rossz, amikor is vállon veregethetjük magunkat, hogy még jó, hogy csak csöndben vártunk. Nem akar senki sérülni. De lehet, hogy pont emiatt sérülünk meg, mert olyan falakat építgetünk magunk köré, ami nem engedi be az újat, és nem engedi ki az igazi valónkat... megrekedünk. Mert ilyenkor magunk is elhisszük kicsit, hogy akár rosszul is alakulhatnak a dolgaink. Aki nyitott kapukkal él, könnyebben engedi el a dolgokat, mert hamarabb meglátja, és megérti a miérteket. Persze semmi nem tökéletes. És valószínűleg nem minden esetben igaz amit mondok. Viszont én úgy gondolom, hogy az esetek nagy részében az emberek önmagukat zárják kalitkába azzal, hogy nem merik felvállalni a gondolataikat, nem merik bevallani még saját maguknak sem, nemhogy másnak is elmondják.

Emellett ott van a másik kérdéskör, hogy mit szóltak volna a családom/barátaim/ismerőseim, ha lelkendezek, majd koppanok... Namármost.... ez kit érdekel? Mindenki a saját életét irányítja, és ha koppan... hát istenem, majd feláll, a nagy kerek egészhez ez is hozzá tartozik. Ha pedig a család, barátok vagy bárki más jön az “én megmondtam” dumával, akkor valószínűleg bennük is a rosszindulat munkálkodik... mert ők se hitték el, hogy lehetsz valaha is ilyen boldog. Elég gonoszul hangzik, és természetesen senki nem akarja bevallani, de mélységes bánatomra így van. Lehet, hogy eszméletlenül idegesítő tud lenni, hogy felvállalja valaki, hogy boldog. De kit idegesít ez? Olyanokat, akik nem azok, de szeretnének azok lenni, viszont túl gyávák vagy lusták ahhoz, hogy megtegyék a szükséges lépéseket. Aki mer boldog lenni, az megérdemli azt.

Én is megérdemlem. Annyira megérdemlem már!!! Azt sem tudom mikor éreztem magam ilyen jól a bőrömben utoljára. Élvezem. Élvezni is akarom minden adandó percét a jelenben, minden percet, amivel megajándékoz az élet. És fogom is! :)

 Annyi minden történt már velem az életem során, most mégis úgy érzem, hogy soha nem éltem még igazán. Nem is tudom miért volt a szemem előtt egy szürke lepel, amin keresztül mindig valahogy borúsabbnak tűnt minden. Mostmár látom a színeket,...... érzem az illatokat, tisztán hallok mindent! Imádom ezt az érzést! Egyszerűen hihetetlen, hogy tényleg szépen visszakapok mindent... ez arra sarkall, hogy minél többet adjak. Szinte elakad a lélegzetem, annyira bámulatos minden. Túlcsordultam :) Soha nem éreztem még ennyire, hogy élek. Legalábbis ha volt ilyen valaha, arra nem emlékszek.

Minden, amiről eddig azt hittem, hogy jó volt, a földbe tiporta egy teljesen új tapasztalat. Egy új eszmélet. Terápiásan kéne felírni mindenkinek, hogy olvassa el Andrew Matthews Élj vidáman című könyvét. Még nem értem a végére, de mégis olyan hihetetlen energiát érzek magamban. Sok dologról én is hasonlóképpen gondolkoztam, mint amit leír... Például, hogy a saját boldogságodért Te vagy a felelős. Te tudhatod, mi jó neked, és csak saját magad tudod megvalósítani. Senki nem fog helyetted akarni, hinni, tenni és kitartani. Viszont kellett ez a megerősítés, hogy végre elkezdjem HASZNÁLNI ezeket a gondolatokat. Megdöbbentő a végeredmény.

Persze a folyamat nem most kezdődött, de nagyon jó, hogy végre eljutottam ide, mikor már észre veszem azokat az apró csodákat, amikkel megjutalmaz a sors. Talán még egy nagyobbfajta csodával is meg fog. :)

Most pedig a világba kiáltom önkívületben, eufórikus elvakultsággal, hogy AZ ÉLET CSODÁLATOS!!!!!!!!

Nagy elhatározás lett úrrá rajtam. Az utóbbi néhány hónap, vagy talán egy egész év is kellett hozzá, hogy végre felnyíljon a szemem, de szépen lassan, komótosan, de biztosan eljutottam ide is. Érdekes, hogy pont egy ilyen napon, amikor semmi nem történt velem, csak pihengettem itthon, belémcsapott a villám.

Ha olvastátok az előző bejegyzéseim, akkor világossá válik a folyamat.. a reményvesztett karácsony, majd a kesergés a saját tehetetlenségem miatt, majd kis erőre kaptam és megpróbáltam visszatérni az életbe, amitől ismét kaptam egy pofont, és felfedeztem a lelkemben a túlélőt...

Egyszerűen érzem, hogy mától kezdve jó dolgok fognak történni! Arra is rájöttem, hogy az utóbbi néhány hónap a nehézségei ellenére mennyire CSODÁLATOS volt! Eszméletlen embereket sikerült megismerni (igen, harcostársak, rátok gondolok! remélem most épp mosolyog, aki olvassa :) ), varázslatos új tapasztalatokat gyűjteni, rádöbbenni a korlátaimra, és ledönteni azokat, és ezek mellett igazán lélekmelengető élményekben is volt részem. 

Rádöbbentem, hogy igenis megérdemlem a boldogságot. Én mától boldog leszek! Hiszen minden utazásban az oda vezető út az egyik legnagyobb élmény. Nem vagyok hajlandó arra várni, hogy “ha majd ez meg ez megtörténik, akkor boldog leszek.”. Nem!!! Én itt, most, ma, ebben a percben BOLDOG AKAROK LENNI! Miért is ne lennék az?! Hiszen imádom amit csinálok...ebben a percben is, le sem tudom írni milyen jóleső érzés ezeket a szavakat gépelni. Ha csak egy ember elmosolyodik rajta, vagy erőt ad neki, már megérte. Sőt! Ha senki el se olvassa akkor is, hiszen magamat boldoggá tettem ezzel a néhány karakterrel. 

A kitűzött céljaimat pedig minden áron elérem, küzdök és kitartok, és nem fog elmaradni a jutalma. Így is rettenetesen szerencsésnek mondhatom magam, élvezem az életem. Elég egy dal, egy kedves szó, egy mosoly, a gyönyörű napsütés... MINDEN és BÁRMI. Nagyon nehéz átállnia az agynak arra, hogy a szépet vegye észre. Valamiért arra vagyunk programozva, hogy csak a negatívat és a rosszat lássuk meg. Ezért is vagyok nagyon hálás, hogy megadatott az, hogy olyan emberekkel vehetem magam körül, akik pozitívan látják az életet, és lubickolva vetik bele magukat a mindennapok örvényébe. Köszönöm, hogy vagytok nekem!!!! 

Az élet csodálatos! A világunk egyszerűen elképesztő szépségekkel van tele, csak rá kell találni. Persze a sors, vagy nevezzük bárhogy, úgyis akadályokat fog elédgörgetni az úton, hogy megbizonyosodjon róla, mennyire vagy kitartó. Ha kiállod a próbát, minden a tiéd lesz, amire valaha vágytál. 

Érzem magamban az erőt. Azt érzem, hogy a pozitív energiáimmal most bevonzom magamhoz mindazt, amire csak vágyok. Közel van már. De addig is élvezem, hogy élek. :)  

 Az élet és a kapcsolatok tényleg annyira bonyolultak, mint amilyennek elképzeljük? Azon gondolkodok már egy jó ideje, hogy miért áldozzák fel az emberek magukat egy mindent felőrlő kapcsolatért? Miért tűrik el azt, hogy csúnyán bánjanak velük, esetleg megalázzák őket?

Számomra a szerelem soha nem adott okot arra, hogy olyan kapcsolatban éljek, ami számomra nem adja meg azt a pluszt, amiért érdemes belevágni egy kapcsolatba. Hiszen ha jól akarom csinálni, abba rengeteg energiát kell belefektetni, türelem, elfogadás, hétköznapi küzdelmek… sajnos az élet nem ugyanaz, mint egy amerikai tündérmese. Ha viszont megvan minden a másikban, amit kerestél, és azt érzed, hogy a világod kerek a választottadtól, akkor milliószor jobb, mint a legnyálasabb hollywoodi mese.

Arról viszont fogalmam sincs, miért él valaki egy felemésztő, sehova sem vezető „se veled se nélküled” kapcsolatban. Persze izgalmas egy darabig, mert az ilyen szerelmek hatalmas fokon lángoltak, de egy idő után az egész lényed beletörik ezekbe a próbálkozásokba. Az a legfőbb kérdés, hogyha mindig egymásra találnak, akkor miért van az bármikor is, hogy akár az egyik, akár mindkét fél azt mondja, hogy nekem elég volt? Ha annyira jó és annyira szeretik egymást, miért merül fel egyáltalán az, hogy külön talán még jobb lenne?

MIÉRT ŐRLI VALAKI MAGÁT EGY OLYAN KAPCSOLATTAL, AMI CSAK SZENVEDÉST OKOZ???

Komolyan elhiszi bárki is, hogy normális egy kapcsolatban szenvedni? Hogy MEGÉRI szenvedni, mert nekem úgysem lesz soha jobb, nekem ez jutott…? Ezek a legnevetségesebb indokok, amit kitalálhatunk. Pedig félelmetes módon rengeteg tizen- és huszonéves is előjön ezzel a sületlenséggel. Pedig amíg nem teszünk valamit, nem zárjunk be az ajtókat, az egész egyre csak rosszabb lesz, mindaddig, míg lehet csúnyább véget ér a kapcsolat, mint ahogy azt valaha is elképzeltük.

Jegyezze meg jól, aki ezt olvassa: MEGÉRDEMLED A BOLDOGSÁGOT! Lépj tovább, éld meg a mindennapok szépségeit, szeresd önmagad, és ne hidd el, hogy te „csak ennyit érdemelsz”. Ne csapd be magad és ne hagyd, hogy becsapjanak, csak Te tudhatod, hogy mi jó neked!

Érdekes dolog, hogy két ember mennyire hatással van egymás életére, ha kapcsolatba kerülnek. Na meg főleg az, ha már valamiért nincsenek kapcsolatban, de mégsem tudnak egymáson túllépni. Mennyi idő kell, amíg valaki azt mondja, hogy kihevert egy szakítást? Ki lehet egyáltalán heverni, hogy egy olyan ember, akit valaha szerettem, már nincs velem? A megszokott ember támaszának, hangjának, vagy hallgatásának hiánya hajtja az érzelmeket újra és újra a felszínre, ez egyértelmű. Ha viszont egy eleve rossz kapcsolatból kilépünk, mi késztet arra, hogy mégis vágyjunk utána?

Elmondom, mit gondolok. Mikor egy hosszú kapcsolatból kilép valaki, akkor valahogy mindig megszépülnek az emlékek. Valamiért mégiscsak úgy érezzük, hogy „ő kell nekünk”, pedig az emberek folyamatosan változnak, jóllehet már nem ugyanaz, mint akit őrizgetünk az emlékeinkben. Na meg persze mi se vagyunk már ugyanazok. Soha nem lesz már ugyanaz. Próbáltam, nem jött össze. Istenem mennyi álmatlan éjszaka, mennyi könnyáztatta zsebkendő, mennyi mélyről feltörő, sűrű fekete fájdalom… azt hittem nem élem túl.

Persze túléltem. J Sőt, több ez annál, rájöttem, hogy milyen sok felesleges időt fektettem abba, hogy olyasvalami után vágyódtam, ami már sose lesz. Az egyszer volt mesék után, amik bársonyfüggönyként puhán körbeölelték az elmémet, és észre sem vettem, hogy a szívem kulcsra van zárva… a kulcs pedig a függöny mögött. Később rájöttem, hogy én voltam az, aki az egészet elrontottam.

Mert nem akartam elveszíteni azt, akihez annyira kötődtem éveken át, aki mindig ott volt, amikor kellett, aki miatt annyi minden háttérbe szorult, akiért hegyeket mozgattam volna meg. Mert nem tudtam elfogadni, hogy már nincs ott. Az a helyzet, hogy az, ha valaki úgy válik el a párjától, hogy „maradjunk barátok”, valahogy soha nem működik. Ilyenkor okozzuk egymásnak a legnagyobb fájdalmat… a „nem kellesz, de mégis” időszak.

Visszagondolva talán az lett volna a legjobb, ha megszakítjuk a kapcsolatot. Kegyetlen lett volna, és rettenetesen fájdalmas. Talán hónapokig is. Viszont hamarabb túl lettünk volna mindketten rajta. Évekig tartó huzavona után eljutottunk erre a pontra: nem beszélünk. Nem hiányzik. Úgy érzem, hogy ez megalapozta az elgondolásomat: nem vagyunk egymásnak valók. Csak nem jött össze. Ráadásul a nagy barátságnak is befellegzett.

Na persze… hangosan kacagok már ezen. Barátság? Ahha… szétbőgtem a párnámat, mikor először meghallottam, hogy barátnője van, és kétségbeesetten könyörögtem volna vissza magam legszívesebben. Ma már ezen is csak nevetek. A lényeg az, hogy már teljesen más életet élünk, és a sorsunk fonala még csak nem is közelít egymáshoz. Néha egy helló a buszon, néhány szó „mi újság? hogy vagy?” majd lépünk vissza a saját világunkba. Eljött hát ez is.

Most viszont új kérdéskör: mit kell csinálni egy olyan valakivel, aki a „nem kellesz, de mégis” időszakot éli éppen, és te, mint harmadik személy akarod őt? Látjátok, ez veszett egy kérdés, mert fogalmam sincs. Legnagyobb sajnálatomra. Talán most éltem meg életem egyik legnagyobb nem-koppanását. Ugyanis közölték velem, hogy nem, mert ott az ex, aki még valahogy mindig ott van a szívbe zárva. De azért jó volt velem.

 Hm. Csudajó. Az a francos helyzet, hogy ennek ellenére-vagy pont ennek hatására, teljesen megzakkantam, hogy én ŐT akarom. Ez normális? Normális vagyok én? Annyira jól ment minden és magam alá kavarok… minek nekem ellenség? Elintézem én magamnak. Pfu. Imádom a kihívást! :D

 Rászoktam arra, hogy mielőtt elaludnék, megnézek egy filmet. Eddig leginkább szerelmi drámák voltak, vagy rettenetesen gagyi vígjátékok. Ma úgy gondoltam, egy kicsit keményebbet teszek be, ugyan nem láttam még, de sokat hallottam róla: Rekviem egy álomért.  Biztosan sokan tisztában vagytok a sztorival, ha nem, egy egyszerű filmelőzetesből is képbe lehet kerülni. Egyébként érdemes megnézni, bár én teljesen kikészültem.

Biztosan arra számított mindenki (még én magam is), hogy ezentúl vidámabb hangvételű bejegyzéseket láthattok, de most ezt muszáj kiadnom magamból. Egyszerűen félelmetes volt végignézni a filmet. Engem mindig letaglóznak a drogos történetek. Olvastam több személyes sztorit, láttam filmeket, és valamiért mindig a padlóra küld. Hogy miért? Egyszerű a magyarázat… nagyon is együtt tudok velük érezni. Megértem a miérteket. Nem vádolom őket, hogy „gyenge ember menedéke” meg hasonlók (még ha jóllehet igaz is).

Igazából, ha jól belegondolunk, mindannyian drogosok vagyunk egy kicsit. Kinek mi… csak nézz bele a lelkedbe. Nem magyarázom túl a dolgokat, a lényeg az, hogy apró hétköznapi dolgokon keresztül átlátom és megértem, hogy mi lehet egy (ha a szó úgymond hétköznapibb értelmét nézzük) „ténylegesen” függő ember szívében. És valahol az a legborzasztóbb az egészben, hogy mégis vonzónak tűnik ez az ismeretlen világ…

…Még akkor is, ha személyesen tapasztalom meg a találkozást valakivel, aki be van állva mint a gerely. Ami pedig szintén megrendítő tud lenni. Az ilyen pillanatokban szoktam elgondolkozni azon, hogy én veszem-e túl komolyan az életet, vagy másoknak túl lazák a korlátok? A nagy büdös helyzet az, hogy én sem vagyok az erkölcs mintapéldája sajnos/szerencsére (?), de ettől függetlenül, ha lehetőségem adódott is rá, mégis ott villog a vörös lámpa az agyamban, hogy „NE!”. Pedig néha sokkal könnyebb lenne, és talán vágynék is rá… főleg azért, mert a problémáim 70%-át saját magamnak kreálom. De mégis van egy korlát, amit nem tudok átlépni – hál’ Istennek.

Kezdek rájönni, hogy mi lehet az én függőségem. Különösen, ahogy írom ezeket a sorokat, és csak úgy száguldanak az ujjaim a billentyűkön. Függök a fájdalomtól. Nem arra kell gondolni, hogy azt akarom állandóan, hogy egy bőrnadrágos úriember ostorral náspángoljon. A lelki fájdalomtól. Félek boldognak lenni, ezért belekergetem magamat lehetetlennél lehetetlenebb helyzetekbe és kapcsolatokba. A „keresem a boldogságot” címszóval nagyon sok mindent el lehet adni és meg lehet venni. Én is így jutok a magam kis adagjához. Ha meg nincs, felemésztem saját magam. Nyáron elolvastam Danielle Steel leggyönyörűbb könyvét, a Hullócsillagom-at. Egy részletet kiírtam magamnak belőle, amiről úgy éreztem és még most is, hogy tökéletesen passzol hozzám (és ezzel zárom is a mondandómat):

„Szétharapdáltam az ajkamat, szétkarmoltam az ágyneműmet. Szaladj, szaladj, szaladj, apád bujaságának kiköpött terméke, mely megmérgezi az anya tejét, és a megfertőzött gyerekeket megríkatja. Kifolynak a szemeim, a levegőben kaszálok karjaimmal, kaparom a mellkasomat és megpróbálok rájönni, hogy vajon dobog-e még a szívem, vagy egyáltalán van-e még szívem. Azt hiszed, őrült vagyok? Lökdöstek és szurkáltak, majd egy szűk dobozba taszigáltak, megcímkéztek. Én vagyok a kibaszott dilinós és ezen a helyen tényleg begolyózom.”

 (Nick Traina, a fentebbi idézet megfogalmazója, Danielle Steel "Hullócsillaga")

Ma a dolgaim intézése közben annyira jól kitaláltam, hogy mit fogok írni, de ez valamiért sosem tud megvalósulni olyan formában, ahogy elképzeltem. Azért mégis megpróbálom. J

Ez a hét végre valahára kilökött az agóniámból és újra visszahozott az életbe. Sikerült túltennem magam minden marhaságon, amin depresszióztam, mikor utoljára postoltam, szóval újult erővel és a tavaszi napsugárral a szívemben írok most újra. Úgy érzem, lassan kezdek kiigazodni az embereken, hogy mit miért csinálnak, és már nyugodtan fogadom az újabb őrületeket, mosolyogva és bólogatva, hogy „oké, csináld”. Egy zen bölcsessége és nyugalma áradt szét bennem. J

 Viszont az mindig megdöbbent, hogy milyen veszett furcsaságokat tud produkálni a férfiagy... oké, persze a női is, különösképpen az enyém, mert hiába égetem meg magam, azért csak megnézem még egyszer: tutira olyan forró?! Valahogy mindig azokon a rohadt bukkanós-kanyargós szemét utakon kötök ki, ami lehetőleg egy erdőn vezet keresztül, ami tele van fenevadakkal. Mindezt pedig a kedvenc Jimmy Choo tűsarkú szandálomban és a Nha Khanh miniruhámban kell végiglibegnem. Valószínűleg tovább tart, és látok olyan dolgokat is, amiket nagyon nem szeretnék.

De tudod mit? Ott a túloldalon tökéletes hajjal és make-uppal, bokaficam nélkül érkezek meg: haj hátradob, póz, mosoly. Persze nagyképűség lenne azt állítani, hogy sebek és horzsolások nélkül megúszom az egészet, de megúszom. Bárki, aki meg akarja úszni, megússza. Csak rajtad áll, hogy boldog leszel-e, hogy sikerül-e kikeveredned a dzsungelből! Képes vagy rá! Képes vagy bármire! Én is azt hittem, hogy nem. Mostmár viszont biztos vagyok benne, hogy az én világomban csak én alakítom a sorsomat. Ez valami furcsa, szokatlan magabiztosságot ad, ami megerősít, hogy új utazásokba vágjak bele.

Most éppen állok egy piros lámpa előtt, de nem tudom, hogy arról a típusú kereszteződésről van-e szó, amin simán átmész, vagy ha már csak megfordul a fejedben, hogy átmész a piroson, máris felkenődsz egy kamion szélvédőjére. Fogalmam sincs. Az a helyzet, hogy hajlandó vagyok kockáztatni. Nem tudhatom, hogy megéri-e. Valószínűleg nem fogja megérni. De inkább megpróbálom, minthogy a „mi lett volna ha” kezdetű mondaton dilemmázzak. Jóllehet nem sietek sehova. J Csak mindig az idő rohan el mint valami őrült tősgyökeres new york-i. Na meg a lehetőségek se álldogálnak egy helyben türelmesen, hogy várjanak rád.

Úgyhogy ismét ringbe szállok egy nem normális férfiaggyal, és megpróbálom a saját nyelvemre fordítani, mit akar. Bármi lesz is, megosztom veletek, mert esküszöm nem hagyom békén addig, amíg nem értem meg, hogy mit gondol :D ez most lehet egy mániákus pszichopatának a segélykiáltásának tűnik, de én már komolyan tudni akarom, hogy mi forog a fejében. Főleg, hogy egyszer már megégtem. Tőle. Nos egy Queen B. idézettel zárnám soraimat, amit jegyezzetek és fogadjatok meg, hidd el, ha egy mosoly kíséretében kimondod a tükörképednek, marha jól fogod érezni magad:

THE BITCH IS BACK. 

 Délután beültem az egyik kedvenc kávézómba, mert két tanítási óra között hosszú szünetem (3 óra) volt, és ennyi idő alatt nem tudok hazaérni, így hát maradt a kávézó. Természetesen nem gond, mert nagyon szeretem a helyet, ücsörögni a kényelmes fotelekben, olvasgatni, isteni kávét inni, na és megfigyelni a körülöttem lévőket.

Körülbelül délután 2 óra lehetett, meg is lepődtem rajta, hogy nincsenek túl sokan. Akik ott voltak, azokról viszont érdemes néhány szót ejteni. 30-40 év közötti öltönyös férfiak. Elég morbid volt besétálni a téli menetfelszerelésemben, ami inkább a sportos felé húz, körülbelül mintha eltévesztettem volna a házszámot. Ennek ellenére összeszedtem minden bátorságomat és csak beültem az öltönyösök közé, akik bőszen olvasgatták a HVG-t vagy valamilyen újságot. Ezen felbuzdulva én is előkaptam a Figyelő-t, miután rendeltem, de nem igazán tudtam odakoncentrálni, annyira érdekes környezet volt számomra. Teljesen szokatlan. Idegennek éreztem a kedvenc helyemet.

A hétköznapokban nem túl gyakran futok össze hasonló társasággal. Persze itt, az „öltönyösök” világában is megvan a hierarchia. Vicces volt látni, pont a velem szemben lévő asztalnál ült egy 30 év körüli férfi, egyenes derékkal és ideges tekintettel kémlelte a bejáratot. Néha mikor észrevette hogy ránéztem, megrettenten konstatálta, hogy „figyelem” őt. Pedig olyan távolságból nem lehetett volna hallani egy szót sem. Ha pedig ilyen céljaim lettek volna, máshova ülök. Aztán megérkezett a társa, akire várt. Lazán és magabiztosan. Egyértelmű volt, hogy ki a nagykutya kettőjük közül. Pláne amikor már csak annyit láttam, hogy az ideges tekintetű buzgón magyaráz, próbálja meggyőzni a „nagykutyát” valamivel kapcsolatban. Csak csendesen konstatáltam egy mosoly kíséretében, hogy elég kispályás a fazon, és valószínűleg az is marad.

Aztán belépett három férfi. Tipikusan olyanok, akik 20 centit nem mennének arrébb azért, mert a szomszéd pékségben feleannyiért készítik a kedvenc kakaós csigájukat. Nem voltak hivalkodóak egyáltalán. Szolid elegancia, semmi extravagáns, mégis a tekintetükből, a mozdulataikból, a gesztusaikból sugárzott, hogy ők igazán sikeres emberek. Szociológián beszélgettünk arról, hogy a nők, mivel a biztonságot keresik, ezért gyakran nagy hatással van rájuk egy idősebb, gazdag férfi. Ezzel az elmélettel nem tudtam egyetérteni. Eddig. Most viszont, ahogy ott ültem és láttam az elégedett, céltudatos, erős kisugárzású, minden bizonnyal sikeres férfiakat, megingott bennem valami.

Tényleg vonzó volt. Nem a pénz miatt. Egyáltalán. Hanem amiatt, amit a siker tesz az emberrel: kiegyensúlyoz. Meg persze mindazok megtestesítői voltak, amiket én tudatosan keresek: intelligencia, magabiztosság, önállóság. Természetesen nem ennyiből áll egy ember. Természetesen nem azt mondom, hogy az akkor jelen lévő férfiak bármelyikének karjaiba omlottam volna. Csak azt próbálom elmondani, hogy letaglózott a kisugárzásuk. Mivel ritkán kerülök ilyen társaságba (persze már volt rá alkalmam, nem azért hangsúlyozom ennyire, csak akkor valahogy nem tudtam szavakba önteni az ébredő gondolataimat), ezért most teljesen elsöpört a felismerés, megértettem, hogy miről beszéltek ott, a szociológia órán. Miről beszélnek, mikor azt mondják, hogy BMW-re hajtanak a nők. Nem a BMW-re. Az csak egy szimbólum. Az erő szimbóluma, a biztos egzisztencia szimbóluma. Mindannak a szimbóluma, ami sosem lesz azok tulajdonában, akik folyton azért sírnak, hogy miért kell a nőknek „az a BMW-s köcsög”. Mivel ők nem hajlandóak felemelni a hátsójukat azért, hogy hasonló helyzetbe kerüljenek. Persze lehetne itt árnyalni még a dolgokat, nem erről van szó. Az is tisztán látszik, hogyha valaki nem saját maga szerezte a BMW-t, hanem apuci-anyuci-nagyszülők betették a feneke alá. Én most arról beszélek, akik mernek, kockáztatnak, és tarolnak. A siker magabiztossága. Sugárzó, lehengerlő személyiséggel. Amitől egy butuska diáklány csak szégyellősen pillog fel a kezében szorongatott Figyelő-ből. 

 Mostanában valamiért nehezen alszok, nem tudom, hogy ez az időjárásnak köszönhető, vagy a kavargó lelki világomnak. Ha tudok aludni, akkor is furcsa, zavaros álmaim vannak. Általában inkább rossz, de a múltkor volt egy nagyon jó, bár meglehetősen furcsa álmom, amit itt igazából nem írnék le, mert a szereplői nem kitalált személyek, és nagyon hamar magukra ismernének. Viszont erről eszembe jutott egy megtörtént sztori.

Úgy három évvel ezelőtt egy bálon vettem részt. Nagyon puccos volt, igazi bál, ahol ki kell öltözni igazi hercegnős báli ruhába, hajak, sminkek, smukkok a helyén, egyszóval csillogó esemény volt. Ismerősökkel mentem, nem volt kísérőm (milyen meglepő...) ennek ellenére, vagy pont ezért remekül éreztem magam: a vacsi isteni volt, a műsor szórakoztató, és különben is minden valamire való lány imádja az ilyen eseményeket a ruha és a hozzá tartozó mindenféle egyéb cicoma miatt.

Mikor vége lett az összes előre megtervezett műsornak, a zenekar tovább húzta a talpalávalót, és szép lassan kezdett szivárogni a társaság a táncparkett felé. Így tett a mi kis csoportunk is, a program tánc, kis pihenő, tánc, kis pihenő volt. Épp a „kis pihenő” fázisnál tartottunk, kipirulva az asztal körül ücsörögve, mikor egy (ha angol lennék, úgy fejezném ki, hogy „lovely”), elbűvölő fiatalember odalépett hozzám és felkért táncolni.

Természetesen kitörő örömmel nyújtottam a kezem, ő pedig odavezetett a parkettre. Táncoltunk, közben beszélgettünk. Megdöbbentő beszélgetés volt, utólag visszagondolva. Megkérdezte, hogy mire vágyok az életben. És én elmondtam. Aztán beszélgettünk arról, hogy ki mit gondol saját magáról. Hogy ki hogy képzeli el magát 10 év múlva. Ki milyen értékeket tart fontosnak. Még a nevére sem emlékszek. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy bemutatkoztunk egymásnak egyáltalán. Arra viszont emlékszek, hogy 10 év múlva családot szeretne és biztos egzisztenciát. Fontosnak tartja az őszinteséget, hogy valaki őszintén tudjon szeretni: önmagát és másokat. Ezen kívül ha visszagondolok, tisztán előttem van az arca, ahogy azt mondja nekem: „Mosolyogj sokat. Olyankor gyönyörű vagy.”. Majd elmegy. Elmegy és én soha nem látom viszont.

Nem hitegetett. Ez volt életem egyik legemlékezetesebb beszélgetése. Hihetetlen, nem? Három év után tisztán fel tudom idézni a hangját, az arcát. Később kiderült, hogy hívják. De nem kerestem meg. Nem akartam elrontani a varázst. Filmbe illő pillanat volt ez. Így akartam eltenni a lelkemben, mint egy mosolyokkal körülölelt bársonyos ölelés. Néha eszembe jut. És akkor olyan jó… 

A héten egy forgatáson vettem részt, életemben először. Mindig is vonzott a média világa, érdekeltek a belső műveletek, egy ilyen kaliberű forgatás pedig álmaim netovábbja volt. Szóval az, hogy sikerült ide eljutnom, egy valóra vált álom. Érdekes volt az egész procedúra, de a technikai dolgoktól most inkább eltekintenék, és a lélektani megfigyeléseimre helyeznék nagyobb hangsúlyt. (Egy ilyen eseményen nagyon nagyon sok ember fordul meg és munkálkodik. Mivel én csak vendégként érkeztem, így semmi dolgom nem volt, csak megfigyelni.)

Manapság már az egész média arra épül, hogy miként lehet könnyen híresnek lenni. Valamint mindenki híres is akar lenni, vagy olyan emberek közelébe kerülni, akik híresek. Nem fogom ostorozni azokat, akik az ismertségükből élnek meg. Nem. Ha nem léteznének ilyen emberek, nem lenne média, és semmilyen szórakoztató egység sem. Tisztelem azokat, akik képesek megélni a tehetségükből – ami másokat meggyönyörködtet valamilyen formában. Az a baj, hogy olyan szinten felhígult ez a dolog, hogy mármár veszélyesen közelít felénk a mindent beborító sötét felhő, ami eltakarja az értelmet. (Vicces, hogy alig 100 évvel ezelőtt még nagy szám volt könyveket és verseket, szépirodalmat olvasni. Lassan már kellemetlenül érzem magam, ha „bevallom” hogy olvastam a Vörös és feketét, csak azért, mert szórakoztatott. Vagyis… sokan azt se tudják mi az, de már az is megdöbbentő tény, hogy olvasok. Nos nem számít, nem ez a mai sztori fő gondolatfonala.)

Ahogy elnéztem a forgatáson ténykedőket, rájöttem, hogy elmondhatatlanul könnyű belebolondulni ebbe a világba. Az a sok fény, és figyelő szempár, akik téged csodálnak, a fotósok, fodrászok, sminkesek hada, a gyönyörű ruhák, cipők… Könnyű belebolondulni a csillogásba. Mindenki azt szeretné, ha fontos lenne. Még ha nem vallja be, akkor is. Ez a világ pedig felnagyítva kínálja ezt, hisztérikus rajongó kiáltások közepette, hogy fontos vagy, kellesz nekünk! Aki pedig elég bátor hozzá, megragadja a lehetőséget és megtesz bármit, hogy bekerüljön ebbe a varázslatos világba tekintet nélkül arra, hogy van-e tehetsége vagy sem.  

Ami engem illet, vágyom már a minőségi szórakoztatásra. Lehet, hogy viccesen hangzik, mikor jómagam is ilyen piszlicsáré blogocskát írok miközben nagy álmokat dédelgetek magamban a talán sosem lesz karrieremről. Végülis mindenki kicsit szeretne sztár lenni. A Mashlow-i szükséglet piramis szerint is a harmadik lépcsőfok az elismertség. Csak ne felejtsük el, hogy a hétköznapokon is érezhetjük magunkat sztárnak, nem kell ahhoz bekerülni a beszélő dobozba: mikor megdicsér a főnök, vagy hősnek lát a kisfiad, a barátnőd hálásan köszöni meg a segítségedet, vagy egyszerűen csak a legjobb ruhádban végiglejtesz az utcán és utánad fordulnak. Hagyjuk meg a médiát azoknak, akik tényleg értenek is hozzá. Küzdjünk a kultúráért, emberek!

A minap érdekes téma került terítékre egy kedves ismerősömmel. A szépség. Az ideálok. Elgondolkodtam rajta, hogy mi tesz valakit igazán széppé. Az ismerősöm felvetette a Barbie-baba és a mesehősök hatásaként kiváltott tökéletesség iránti vágyálmot már kisgyermek korban. Én azt mondom, hogy manapság már nem csak ez van hatással rájuk, hanem nemes egyszerűségében a média. Már egészen kislány koruktól kezdve megtanulják, hogy aki szép, az „bármit” elérhet. A szépség hatalom. Pedig egyszerűen csak egy szimmetrikus arcról vagy egy kidolgozott testről beszélünk (Még az is lehet, hogy nem kidolgozott, csak egy szerencsés embertársunk, akit jó génekkel áldott meg a sors.).

De mi is teszi igazán hatalommá a szépséget? Láttam már olyan szép lányokat, akikre azt mondtam, hogy „szép, szép, de valami hiányzik…”. A későbbiekben rájöttem: hiányzik belőle az erő, a kisugárzás. Tehát lehet valaki jó testű, és szimmetrikus, hogyha hiányzik belőle a spiritusz. Érdekes módon vannak olyan lányok is, akik nem kifejezett szépségek, mégis utánuk fordulnak az utcán. Ennek több összetevője is lehet, az erős kisugárzás, a kacérság, a szexualitás nyílt és szemérmetlen felvállalása. Az egyik kedvenc sorozatomban, a Kés/alatt-ban volt egy olyan epizód, amikor a sármos, adonisz testű doktorral kikezdett egy igencsak túlsúlyos, nem igazán szép arcú nő. Be is jött neki. Később bevallotta, hogy elnyomja magában a kétségeit, és próbálja elszínészkedni azt, amit úgy gondol, hogy egy kacér nőnek mondania vagy tennie kell. Mivel már sokszor csinálta ezt, így remekül alakítja a dívát, viszont igazából, a lelke mélyén nem érzi, hogy lenne oka magabiztosságra. Mindez csak színjáték.

A mindennapok színpadán

Legtöbbünk próbálja elnyomni magában a valós énjét. Ki pozitív, ki negatív értelemben. Hányszor lehet hallani egy igazán csinos lány panaszszavát arról, hogy ő mennyire kövér, és hányszor lehet látni túlsúlyos lányokat cicanadrágba és apró topokba préselve? Mitől függ az, hogy valaki végre reálisan lássa a valóságot, megismerje és megszeresse önmagát? Lehetséges ez? Vagy egész életünket egy színésznőként kell leélnünk, amikor is boldogságot mímelünk a környezetünknek? Érdekes teszt lenne megkérdezni a nőket arról, hogy meséljék el, mit látnak a tükörben. Az pedig külön érdekes, hogy a férfiak mit látnak. Vajon ugyanolyan lesújtó vélemény lenne a kettő? Esetleg letörné a magabiztosak szarvát, vagy az egekbe röpítené az önbizalmukat? Egy másik kedves ismerősöm mondta egyszer nekem: „Figyelj, én már nem mondom el a véleményemet többször. Úgysem érdekel. Én szépnek látlak, felsoroltam, hogy mi tetszik rajtad, nem változtatnálak meg. De te mégsem hiszed el. Felesleges koptatnom a számat.” És igaza van. Jól esik ugyan a lelkemnek, amit mond, viszont nem tudom magaménak érezni a véleményét, noha biztos vagyok benne, hogy tényleg így gondolja. Egyszer azt olvastam valahol, hogyha el tudod mondani magadnak a tükörben néhányszor halálos komolysággal, hogy „Gyönyörű vagyok.” és ezt a gyakorlatot ismételgeted, előbb utóbb el is hiszed magadról. Még soha nem próbáltam ki.

Szerintem a topmodellek, és színésznők, akiket csodálunk és istenítünk, ugyanígy éreznek. Mindig felbukkan egy még szebb, még tehetségesebb bombanő a porondon. Talán azt még nehezebb elviselni, ha letaszítanak a trónról. Viszont azt nem szabad elfelejtenünk, hogy nekik valóban a szépség az életük. Nekünk viszont nem. Nem kell a tökéletességet hajszolnunk, nem lesz tőle boldogabb az életünk. Az egyensúlyt megtalálni. Erre fektessük a hangsúlyt! Amíg a saját kis önsajnálatunkba merülünk bele, elfelejtünk boldogak lenni. Tudom, ez nem egyszerű feladat. Nem kell bemutatni, hiszen jómagam sem vagyok a lelki egyensúly mintapéldája. Viszont az új évre megfogadtam, hogy mindent megteszek azért, hogy boldog lehessek. Jó példa erre, hogy újra járok edzeni (felemelő érzés volt az első alkalom… de tényleg! Felfrissült a lelkem), lefújtam a mindennapjaimról a múlt porát, elengedtem azt, amit görcsösen szorongattam a lelkemben. Igyekszek a szép emlékeimre koncentrálni, amik néha úgy ölelik körül a lelkemet, mint egy pihe-puha bársonytakaró. Olyankor mosolygok. És kihagyom a fájó részleteket. Nem kell, hogy megkeserítsem magam. Talán már jó úton vagyok. Remélem így van. Viszont most legalább őszintén tudom mondani, hogy megteszek mindent azért, hogy szépnek és magabiztosnak érezhessem magam. Te is így vagy ezzel?

Ma kitakarítottam a szobámat. Tudom, nem hangzik túlságosan izgalmasan, pedig az volt. Végre eldöntöttem, hogy megszabadulok minden felesleges kacattól, mert már-már fullasztó volt ez a rendszertelenség. A felszínes szemlélődő számára mindennek meg volt a helye, és minden pont ott volt, ahol lennie kellett. Amíg el nem kezdtem, még nekem sem volt fogalmam róla, hogy ez mennyire nem igaz.

Nem arról van szó, hogy most kupleráj lett volna, vagy szemét… csak egyszerűen olyan dolgok, amire már nem volt szükségem. Már nagyon régóta nem. Ahogy kipakoltam a szekrényemet, olyan tárgyakat találtam, amiknek már nincs helye az életemben. Volt egy barátnőm, aki képtelen volt megválni a tárgyaitól, annyira ragaszkodott hozzájuk, még ha már rongyosak voltak, akkor is, és az új dolgait pedig nem tudta megszokni, nem szerette. Sosem tudtam megérteni őt, és mindig azt hittem, hogy én nem vagyok ilyen. A fél napom ráment, hogy kipakoljak mindent, átnézzem és megváljak a felesleges limlomoktól. Közben az járt a fejemben, amit édesapám mondott valamelyik nap: „A régit ki kell dobni, hogy legyen hely az újnak.” Mennyire igaz! Amíg körülveszem magamat olyasmikkel, amik visszahúznak a múltba, hogy várhatnám el, hogy változni tudjak, és új dolgok köszöntsenek be az életemben?

El sem tudjátok képzelni, milyen felszabadító érzés volt. Mintha tonnás súlyokkal könnyebb lenne a lelkem. Egyszerűen bejövök ide, szétnézek, és mosolygok. Annyira jó érzés. Nem bánom, hogy ráment az egész napom, nem bánom, hogy tulajdonképpen az életem egy, tárgyakban kifejezett részét szó szerint kidobtam a szemétbe. Felszabadultabbnak érzem magam. Aki hozzám hasonlóan hajlamos rá, hogy beforduljon és rosszul érezze magát azért, mert hiányzik valami az életéből, és szeretné, ha valami változás történjen vele, azt tudom mondani, hogy kezdje azzal, hogy megtisztítja a környezetét. Lehet ez csak annyi, hogy kicseréli a régi képeket, vagy végre megválik attól a régi pulcsitól, ami már ki van nyúlva és nem használható, de valamiért mégis csak ott van a szekrényben. Nekem eddig fogalmam sem volt róla, mennyi mindent tartogattam. Számomra ez a teljeskörű szoba takarítás jelentette a megújulást. Gondolkozz el, hogy mit tartogatsz a múltadból, és csak engedd el, hidd el, sokkal jobban fogod érezni magad utána.

Én is csodálom tovább fülig érő szájjal a szép tiszta szobámat. Ez egy új hajnal, ez egy új nap, ez egy új élet, és jól érzem magam! 

      Ez a dolog szinte mindenki számára ismerős lehet. Nekem sajnos nagyon is ismerős. Nem egyetlen egy alkalom volt, csak a közelmúltban történt eset ösztökélt arra, hogy írjam meg a hozzá fűződő gondolataimat. Az eset pedig a következő:

     Szórakozóhelyen vagyunk, jól érezzük magunkat, és pásztázzuk a környéket, mert hát valljuk csak be egész nyugodtan: a különböző szórakozóhelyeken megfordulók kb 90%-a arra törekszik, hogy partnert találjon magának vagy csak arra az éjszakára, vagy hosszabb távra is akár. Kiszemelsz valakit, vagy nem szemelsz ki, de a lényeg az, hogy valahogy egy szimpatikus egyénnel szóba elegyedsz. Most ne vegyük ide a „jaj ne már megint ilyen balfék” és hasonló eseteket, tételezzük fel a legjobbakat. Örülsz, hogy megismertél egy ilyen kedves, szimpatikus valakit, akivel tudtok beszélgetni, és ezt is teszitek jó hosszasan, a barátnők/barátok megszűnnek létezni körülötted, és tulajdonképpen marhára hidegen hagy, hogy mit csinálnak.

     Itt jön a következő fázis. Vagy szégyellős a fiú, és itt meg is húzza a határt, vagy nem az, és megpróbálkozik egy csókkal. Igen ám, mivel te nyilvánvalóan szimpatizálsz vele, jól érzed magad, és lehet hogy lecsúszott egy-két pohár ital is, ezért nem lököd el őt, védelmezve makulátlan tisztaságú erkölcseidet, hanem belemész a játékba. Továbbra is jól érzitek magatokat, de ennél tovább nem mész, annyira nem bódultál el, tudod hol a határ. Az este vége felé, mikor már hazafelé kéne lassan indulni, na ott kezdődnek a gondok, hogy hova is tedd ezt az egész estét. Ő kedvesen elkéri a telefonszámodat, vagy nem kéri el, csak kikísér a buszmegállóba/fog egy taxit és megvárja, míg eltűnsz a hajnalban. És soha többé nem hallasz felőle.

     Ismerős? Nekem igen. Sajnos olyanokkal is megtörtént, akiket nem szórakozóhelyen ismertem meg, hanem viszonylag gyakran összefutok velük, vagy régebb óta ismerem őket. (Azt hiszem ez a rosszabb eset.) Elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen mit gondolnak a férfiak? Mit várunk egy ilyen estétől? Rögtön másnap térden állva kell szerelmet rebegniük, egy két könnycseppet elejtve? Valóban ezt várnánk tőlük?

„Holnap felhívlak, édes!”

     Hallottad már ezt a mondatot? Én hallottam. Azóta is „várom” a soha nem jövő telefonhívást. Rendben, egyszer bedől az ember, na bumm. Másodjára felkészül. Harmadjára pedig már ő maga ajánlja, hogy figyelj, nem kell felhívnod. Erre jön a szinte sértett válasz, hogy „még jó, hogy felhívlak, na ide azt a számot!”. Mit tudsz mondani rá? Örülsz neki, hogy harcias, és ő most TÉNYLEG keresni akar téged. Mosolyogva diktálod neki a számodat és a nevedet, hogy akár az interneten is meg tudjon találni, ha akar. Elégedett vagy. Másnap várod a hívást. Semmi. Oké, biztos nem volt rá ideje, nem gáz. Eltelik még egy nap. Semmi. Jó, biztos nem jutott eszébe, vagy be akarja tartani ezt a lökött három napos szabályt, majd holnap… De holnap sincs semmi. Akkor már kezd derengeni a dolog, hogy itt ugyan soha nem fog jönni a hívás. Az valami pocsék érzés tud lenni, bizony ám.

     Csak azt nem értem, hogy miért kell kábítanunk egymást? Azt gondolják, hogy nem tudjuk feldolgozni azt, hogy egy este jól éreztük magunkat, de nem akar semmit, mert teszem azt ő már más után vágyakozik (ne adj isten még barátnője is van), vagy egyszerűen nem akar belebonyolódni egy kapcsolatba? Magamból kiindulva, én sokkal rosszabbul érzem magam, ha ámítanak, mintha megmondják kerek perec: „Figyelj, szivi, ennyi volt.”. Ilyenkor el tudom magamban raktározni és szép emlékekkel veszem körül az illetőt, és ha visszagondolok, csak ennyi jut eszembe: „de jó kis este volt az!”. Viszont ha kijátssza a „majd felhívlak” aztán mégsem hív fel kártyát, akkor a keserűség nagyon hamar átcsap dühbe, a düh pedig elcsúfítja a legszebb emlékeket is. Mondjuk „szerencsére” már annyira sokszor játszották ezt nálam, hogy még ha elkéri valaki az elérhetőségemet, akkor sem számítok rá, hogy keres. Így mosolyogva vissza tudok gondolni az estére.

     Ez a probléma számomra több kérdéskört is felvet, amit általában, ha éppen hoppon maradok, felteszek magamnak: mi baj lehet velem? Miért gondolta úgy, hogy ezt a lányt nem érdemes még egyszer látni? Hazudott, amikor azt mondta, jól érzi magát? Foglalt pasival kezdtem? Kell nekem ez az ámítás? Valaha lesz olyan, aki tényleg felemeli azt a retkes telefont? és így tovább. Ezek a kérdések remekül alkalmasak arra, hogy egy depresszív, önmarcangoló lelkiállapotba kerüljek. Biztos én voltam a hibás. Nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég szép/vékony/kedves/okos/tökéletes/akármilyen.

      Ilyenkor értékelem a helyzetet. Magamba nézek, és listázom a tulajdonságaimat. Aztán lassacskán rájövök, hogy ezt nem láthatta bennem, esélye se volt, hogy lássa. Nem adta meg magának az esélyt, hogy egyáltalán megismerjen. Én ismerem magam, és tudom, hogy megérdemlem, hogy figyeljenek rám. Nyitott vagyok arra, hogy megismerhessenek. Megengedem. (Ez akármennyire viccesen hangzik, nagyon fontos! Sokan gátat emelnek maguk köré, hogy ne ismerhessék meg őket, legalábbis az igazi énjüket nem.) Nem az én hibám, hogy ő nem tudja észrevenni az értékeimet. Én megtettem mindent. Akkor mi legyen? Végső következtetés, egy közhely: nem tudja miről maradt le. És valóban. Nem tudhatja. De mivel túlléptem rajta, engem meg már nem érdekel. 

     Mondjuk egyszer érdekelne a miért... majd valamikor megkérdezem :) 

     Annyi mindenről tudnék írni, mert történt rengeteg dolog velem. Mégis… csak bámulom az üres lapokat. Épp ilyen üres az agyam is. Most, ahogy végiggondolom az egészet, rá kell jönnöm: hiába hiszek a csodákban. Néha vannak olyan pillanatok, mikor azt gondolom, hogy egy tündérmese képkockáihoz hasonló helyzetet élek át. Akkor boldog mámorban és rózsaszín ködtől körüllengve lebegek a föld felett. Aztán várom, hogy folytatódjon. Ülök szépen a kis kanapémon, összezárt bokával, egyenes gerinccel, a kezem a térdemen és rendíthetetlen mosollyal várom, hogy rám nyissa az ajtót a Boldogság. Csak bámulok magam elé. Aztán néhány óra múlva már nem húzom ki magam, és a mosoly se annyira őszinte már. De azért én várok. Mert hiszem, hogy eljön, csak biztos késik egy kicsit, vagy talán eltévedhetett. Később már nem mosolygok. Hátradőlök és csak néha pillantok rá az ajtóra. Most már az órámat bámulom. Tik-tak. A mutató jár körbe, megbízhatóan, idegtépően, de csak jár.

     Semmi. Elkezdek azon gondolkozni, hogy hányszor fogadtam meg azt, hogy soha többé nem fogok így ülni itt, soha többé nem hiszem el, hogy csodát élek meg, soha többé nem nézek előbbre, mint amit száz százalékig garantálnak. Semmi olyat nem látok bele a jövőmbe, ami csak „lehet”. Pláne nem tesz boldoggá a „lehet". Végül megszakadt szívvel ugyan, de kinyitom az ajtót, hogy szétnézzek, és lássam a nagy semmit. Hogy újra megkeményítsem a szívemet, talán végleg, és tudjak úgy játszani, ahogy azt megköveteli az élet. Nem tündérmesék kellenek. Elviekben. Az a baj, hogy a fájdalom néha kell az életbe. Ilyenkor fedezed fel igazán magadat. Hiába fogadom meg, hogy nem képzelődök tündérmeséket, én megteszem újra és újra és újra. Ez vagyok én. Gyógyíthatatlan. Azért remélem egyszer, majd mikor nem figyelek oda, mert éppen mással leszek elfoglalva, azért csak kinyitja azt a nyavalyás ajtót a Boldogság. Utána nem kérek többé semmit. 

      A legtöbb hangulathoz és eseményhez tudok kötni egy bizonyos zeneszámot. Szerintem ezzel a legtöbb ember így van. Ugyan nem vagyok pszichológus, de ez számomra teljesen olyan, mint az, hogyha megérzem az étel illatát, csorog a nyálam, hogy nyamm de finom lesz… vagyis érzékkapcsolás. Egy laza kis muzikális-érzelmi enjambement (irodalmárok előnyben). Ahogy váltogattam a zenéket az mp4 lejátszómon, átfutott rajtam az a sok-sok történet, amihez tudom őket kapcsolni. És kicsit úgy érzem magam, mint akkor éreztem, ha újra meghallgatom. Persze ez mindenkinél más és más, de talán az érzések hasonlóak. Nem írok dalcímeket, csak szituációkat és hozzá kapcsolt érzéseket, legtöbbjüket mindannyian átéltük, úgy hiszem.

     A szerelem zenéje… ha meghallom, újra pillangók röpködnek a gyomromban és önkéntelenül elmosolyodok. Ilyenkor legszívesebben becsukott szemmel, idétlen vigyorral andalognék rá. Újra és újra. Látom magam előtt az imádott személyt, és rámtör, hogy mennyire irdatlanul és kimondhatatlanul szeretem Őt. Visszajátszom azt a pillanatot, ami miatt ez lett „AZ” a dal. A mennyekbe repít.

     A fájdalom zenéje… az esetleges szakítás után a szerelem zenéi azok a dalok, amelyek életed végéig fájdalommal töltik meg a szíved, ha hallod. Vannak olyan számok, amiket hallasz egy filmben egy szomorú jelenet alatt vagy épp mikor magad alatt vagy, az „talál meg” valamilyen formában. Ha hallod mindig a fájdalmas életérzés jut eszedbe róla. Képes vagy belül (vagy nem csak belül) zokogni is.  Néha úgy érzed, mintha valaki vasmarokkal szorítaná a szíved, ha ezeket hallod.

     Az öröm zenéje… mikor boldog vagy, és úgy érzed, semmi nem tud megállítani, akkor veszed elő őket. Folyamatosan mosolyogsz, mikor hallod, és hajlamos vagy ezt nyilvános helyen mérsékelt táncmozdulatokkal (fejmozdulatok, combon dobolás) meg is mutatni. Hiszen akkor te vagy a világ legerősebb, megállíthatatlan embere, mit neked néhány furcsa tekintet. Ez pont olyan hatással van rád, mint Hugh Grant-re a Pointer Sisters-től a Jump. Kicsit megőrülsz, mikor hallod.

     Az „ideg” zenéje… ez az a műfaj, amikor legszívesebben a falnak vágnál mindent, ami a kezed ügyébe kerül, és üvöltenél dühödten, hosszasan. Ezek a végletek zenéi, ami általában valami túl fémes vagy túl dübörgő dalokat jelentenek. Ehhez megfelelő stílus a rock, a metál és annak szinte bármilyen válfaja. Én legtöbbször ilyen zenéket hallgatok futás közben.

     A hálószoba zenéje… az olyan stílus, ami andalít, és egyből egy franciaágyra asszociálsz, ami tele van szórva rózsaszirmokkal és gyertyákkal van körülvéve. (Persze más stílust is vehetünk, csak én jelen pillanatban ezt ragadtam ki… de inkább nem részletezném, ez a post most nem erről szól. J) Hangsúlyos basszus és lassú tempó jellemzi általában, de persze ez is kinek mi. A lényeg az, hogyha meghallod, egyből rámásznál valakire legszívesebben. J

     A lazulás zenéje… kicsit összemosódik a hálószoba zenéjével. Lassú ritmusok, hangsúlyos basszus, álmosító dallam. Kiragad kicsit a valóságból, és úgy érzed, elszakadsz a testedtől, mikor meghallod. Felér egy kiadós meditációval. Mikor ilyen zenét hallgatsz, csak magaddal foglalkozol kicsit, és felfedezed a lelked zegzugait. Nagy segítség tud lenni néhanapján.

Persze ezen kívül milliónyi hangulathoz milliónyi érzést tudunk társítani. Az első csók, az első szerelem dallamai mindig is édesek maradnak (ha szép volt, jó volt…). A legjobb fesztiválélményed, az első bálodon az első keringő, az osztálykiránduláson unásig hallgatott táboros nóták, a szerenád örök klasszikusai, azok a dalok, amikkel mindig kezditek a bulit, gyermekkorod kedvencei és azok, amiket a gyermekeid szeretnek majd… az összes fontos az életedben. Hidd el, meghatározó. Dalokból végig tudnád követni szinte az egész életedet. Ha elgondolkodsz egy kicsit ezen, és csokorba gyűjtöd a különböző hangulat-dalaidat, jobban megismered magad. Valamint hatással tudsz lenni a hangulatodra. Próbáld csak ki. J

      A mai nap végre kibújtam az odúból megmozgatni az ünnepek alatt kissé eltunyult végtagjaimat. Nagyon jól sikerült a művelet. Sztori a sztoriban: mikor vártam a buszra, egy nő magyarázta a kislányának, hogy „Jaj ha itt kellene lakni, mindig elvesznék, nem tudnám megjegyezni hogy merre járnak a buszok!” én ezt olyan jól megmosolyogtam, hogy „Á nem is bonyolult itt a közlekedés.” Majd rájöttem, hogy rossz buszra szálltam. Akkorát kacagtam magamon, hogy simán bolondnak néztek az utcán. Mivel a zenelejátszómat otthon hagytam, és  egyrészt sétálnom kellett (ráadásul igen sokat) ezért úgy szórakoztattam magam, hogy megfigyeltem, hogy reagálnak az emberek arra, ha rájuk néznek. (Esetemben a férfiakról van szó, a nőket nem szoktam bámulni…legalábbis úgy nem, hogy észrevegyék ők is. :D ), másrészt pedig az egymás „megnézése” mindennapos a kommunikáció része…és mégiscsak könnyebb, mintha leállítanál valakit az utcán és leállnál cseverészni vele. A mai nap alapján 5 kategóriát fedeztem fel:

1.  -    A szégyellős: gerincoszlop meggörnyedve, folyamatosan tanulmányozza a cipőorrát. Miközben felnéz, és észreveszi, hogy valaki ránézett, elkapja a tekintetét és a következő jár a fejében: „Rám néz. Úristen!!!! Ne!!! Ne nézz rám.. oké, kicsit gyorsítok a tempón hátha elmehetek mellette észrevétlenül. Biztos nem is ide néz. Huhh… vége…” Emellé járul még az arcbőr hiperpigmentációja.

2.  -     A vagány:  lassan pásztázza a környéket, hogy minden nőnemű egyed tekintetét elkaphassa. Ha megtalálta áldozatát, csintalanul vigyorog, mutatva, ő mekkora alfahím. Attól függően, hogy a menőségnek mely szintjén áll, előfordulhat szemöldökhúzogatás, izomzat mutogatása is.

3.   -   Az unott: elmegy melletted, egy halvány pillantást vet csak rád, és úgy tesz, mintha tulajdonképpen észre sem vett volna. Remekül tudja titkolni a következtetéseit, melyeket azalatt a rövidke, ám annál áthatóbb pillanat alatt levont rólad. A másik lehetőség, hogy észre sem vett, csak bambult.

4.    -   A barátnős: jobbján a barátnője, aki folyamatosan csacsog, mialatt ő nézelődik. Mivel a szemedbe néz, ezért nem olyan feltűnő, hogy mit figyel. Néha révületbe esik, miközben kizárja a barátnő szavait, így ha rámosolyogsz, bárgyún visszamosolyog rád. Egy jól irányzott kérdés a barátnőtől felébresztheti a révületből, ilyenkor konkrétan megremeg, mintha álmából ébresztenék. (Azért a barátnő észreveszi a nézelődést, a kérdés célirányos.)

5. - A szemtelen: a fejed búbjától a lábad ujjáig végignéz. Egyértelműen és összetéveszthetetlenül. Ennek a kategóriának két fajtája van:

a.       a. Az unott szemtelen: végignéz rajtad, majd továbbmegy mindenféle reakció nélkül.

b.  b. A vagány szemtelen: végignéz, majd kommentálja különböző módon a látottakat. Legtöbbször csak nonverbális eszközöket használ, de előfordulhat verbális reakció is.

A lista természetesen nem teljes, azokat írtam le, akikkel a mai nap során összefutottam. J  

      Már sokszor gondolkoztam rajta, sőt, több barátnőmmel átrágtuk ezt a témát: miért van a „jó pasiknak” nem olyan jó csajuk és a „jó csajoknak” nem olyan jó pasijuk. Esetemben a „jó pasi” nemjó csaj dilemma az érdekesebb. Ja igen, fontos hozzávalója a dolognak: szingli vagyok, és ilyenkor mindig kicsit keserűbbnek látom a világot. Jelen esetben már lassan két éve. Juppijé. Szóval visszatérve a feltett kérdésre: többször több hangulatban és több szemszögből megközelítettük a feltevést, és magasan képzett pszichológiai ismereteinknek köszönhetően a következőkre jutottunk:

a, A srác az olyan típusú lányokat szereti. Neki ő tetszik.

b, Nagyon kedves lehet. Nagyon-nagyon. Nagyon.

c, Attól fél a srác, hogy egy „jó csaj” átvágná. Ezért kevésbé jó csajjal kezd.

d, Egyszerűbb dolga van egy kevésbé jó csajjal. Mert a „jó csajok” hamarabb leráznák.

A helyes választ kérem jelölje.

Fogalmam sincs, hogy van-e benne valami, vagy csak mi kombináljuk túl a dolgokat. Én igazság szerint nem tartom magamat olyannak, akinek indokolt lenne két éve egyedül járnia a mindennapok göröngyös útjait. Minden testrészem a helyén és egész kedves vagyok mások elmondásai alapján.      

      Anya már elkönyvelt örök vénlánynak (Kösz, köszi), mert szerinte túlságosan válogatok. Pedig az igazság az, hogy túlságosan sok lehetőségem sincs. Ráadásul mindig csak olyan akar engem, akit én még csak véletlenül sem. Akit meg én szeretnék, soha rám se néz. De nincsenek túlságosan magasra támasztott elvárásaim, egyedül ennyi: egy normális FÉRFI legyen az illető. Vicces, hogy például néha, mikor utazok a villamoson, és látok valakit, aki tetszene, és mondjuk rajta is látszik, hogy vissza visszapillantgat felém, nem hajlandó odajönni és megkérdezni: „Szia, hogy telik a napod?” vagy valami.

     Namármost nekem ebből van elegem. Jó, lány vagyok. De istenemre mondom, várhatnék a világ végéig arra, hogy jöjjön nekem a herceg fehér lovon. Talán dugóba került vagy megdöglött a ló, de a francért se a kar jönni. Mindig azt mondták nekem, hogy legyen tartásom, én ne „menjek” senki után. Ezért belémégett az, hogy odamenni a trolin és megkérdezni „Helló, mizu?” csúúnya csúnya rossz dolog, nem szabad pfujjj! Soksok kudarc, és az önjelölt szőke hercegek próbálkozásai után eldöntöttem: a sarkamra állok és én fogom irányítani az életemet. Ha akarok, igenis odaállok bárkihez hogy elcsevegjek az időjárásról vagy bármi. Debrecen, én esküszöm neked, hogy megtörlek!!!! J