Rászoktam arra, hogy mielőtt elaludnék, megnézek egy filmet. Eddig leginkább szerelmi drámák voltak, vagy rettenetesen gagyi vígjátékok. Ma úgy gondoltam, egy kicsit keményebbet teszek be, ugyan nem láttam még, de sokat hallottam róla: Rekviem egy álomért. Biztosan sokan tisztában vagytok a sztorival, ha nem, egy egyszerű filmelőzetesből is képbe lehet kerülni. Egyébként érdemes megnézni, bár én teljesen kikészültem.
Biztosan arra számított mindenki (még én magam is), hogy ezentúl vidámabb hangvételű bejegyzéseket láthattok, de most ezt muszáj kiadnom magamból. Egyszerűen félelmetes volt végignézni a filmet. Engem mindig letaglóznak a drogos történetek. Olvastam több személyes sztorit, láttam filmeket, és valamiért mindig a padlóra küld. Hogy miért? Egyszerű a magyarázat… nagyon is együtt tudok velük érezni. Megértem a miérteket. Nem vádolom őket, hogy „gyenge ember menedéke” meg hasonlók (még ha jóllehet igaz is).
Igazából, ha jól belegondolunk, mindannyian drogosok vagyunk egy kicsit. Kinek mi… csak nézz bele a lelkedbe. Nem magyarázom túl a dolgokat, a lényeg az, hogy apró hétköznapi dolgokon keresztül átlátom és megértem, hogy mi lehet egy (ha a szó úgymond hétköznapibb értelmét nézzük) „ténylegesen” függő ember szívében. És valahol az a legborzasztóbb az egészben, hogy mégis vonzónak tűnik ez az ismeretlen világ…
…Még akkor is, ha személyesen tapasztalom meg a találkozást valakivel, aki be van állva mint a gerely. Ami pedig szintén megrendítő tud lenni. Az ilyen pillanatokban szoktam elgondolkozni azon, hogy én veszem-e túl komolyan az életet, vagy másoknak túl lazák a korlátok? A nagy büdös helyzet az, hogy én sem vagyok az erkölcs mintapéldája sajnos/szerencsére (?), de ettől függetlenül, ha lehetőségem adódott is rá, mégis ott villog a vörös lámpa az agyamban, hogy „NE!”. Pedig néha sokkal könnyebb lenne, és talán vágynék is rá… főleg azért, mert a problémáim 70%-át saját magamnak kreálom. De mégis van egy korlát, amit nem tudok átlépni – hál’ Istennek.
Kezdek rájönni, hogy mi lehet az én függőségem. Különösen, ahogy írom ezeket a sorokat, és csak úgy száguldanak az ujjaim a billentyűkön. Függök a fájdalomtól. Nem arra kell gondolni, hogy azt akarom állandóan, hogy egy bőrnadrágos úriember ostorral náspángoljon. A lelki fájdalomtól. Félek boldognak lenni, ezért belekergetem magamat lehetetlennél lehetetlenebb helyzetekbe és kapcsolatokba. A „keresem a boldogságot” címszóval nagyon sok mindent el lehet adni és meg lehet venni. Én is így jutok a magam kis adagjához. Ha meg nincs, felemésztem saját magam. Nyáron elolvastam Danielle Steel leggyönyörűbb könyvét, a Hullócsillagom-at. Egy részletet kiírtam magamnak belőle, amiről úgy éreztem és még most is, hogy tökéletesen passzol hozzám (és ezzel zárom is a mondandómat):
„Szétharapdáltam az ajkamat, szétkarmoltam az ágyneműmet. Szaladj, szaladj, szaladj, apád bujaságának kiköpött terméke, mely megmérgezi az anya tejét, és a megfertőzött gyerekeket megríkatja. Kifolynak a szemeim, a levegőben kaszálok karjaimmal, kaparom a mellkasomat és megpróbálok rájönni, hogy vajon dobog-e még a szívem, vagy egyáltalán van-e még szívem. Azt hiszed, őrült vagyok? Lökdöstek és szurkáltak, majd egy szűk dobozba taszigáltak, megcímkéztek. Én vagyok a kibaszott dilinós és ezen a helyen tényleg begolyózom.”
(Nick Traina, a fentebbi idézet megfogalmazója, Danielle Steel "Hullócsillaga")
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.