“Megvan az az érzés, amikor megismersz valakit, nagyon megkedveled és alig várod, hogy világgá kürtölhesd, boldog vagy vele?”
Ezt kérdezte tőlem tegnap. Ma gondolkoztam rajta, mert egyébként teljesen így vagyok most, legszívesebben csak belekiabálnám az univerzumba, hogy “Hé mindenki!! LEHETETLENÜL BOLDOG VAGYOK!”. Az jutott eszembe, hogy igazából miért is ne tehetném meg, miért van ott az a feltételes mód? Persze tudom a racionális választ rá, de tényleg így működik ez? Hiszen bármi is történjen, a jelen pillanatot soha nem fogja elvenni tőlem senki. Bárhogy is alakuljon a holnap, a jövőhét, a jövő hónap vagy bármikor a jövőben, nem az a legfontosabb, hogy most ebben a percben mi történik?
Mármár kényelmesebbnek tűnik az a lehetőség, hogy várunk arra, hogy mikor történik valami rossz, amikor is vállon veregethetjük magunkat, hogy még jó, hogy csak csöndben vártunk. Nem akar senki sérülni. De lehet, hogy pont emiatt sérülünk meg, mert olyan falakat építgetünk magunk köré, ami nem engedi be az újat, és nem engedi ki az igazi valónkat... megrekedünk. Mert ilyenkor magunk is elhisszük kicsit, hogy akár rosszul is alakulhatnak a dolgaink. Aki nyitott kapukkal él, könnyebben engedi el a dolgokat, mert hamarabb meglátja, és megérti a miérteket. Persze semmi nem tökéletes. És valószínűleg nem minden esetben igaz amit mondok. Viszont én úgy gondolom, hogy az esetek nagy részében az emberek önmagukat zárják kalitkába azzal, hogy nem merik felvállalni a gondolataikat, nem merik bevallani még saját maguknak sem, nemhogy másnak is elmondják.
Emellett ott van a másik kérdéskör, hogy mit szóltak volna a családom/barátaim/ismerőseim, ha lelkendezek, majd koppanok... Namármost.... ez kit érdekel? Mindenki a saját életét irányítja, és ha koppan... hát istenem, majd feláll, a nagy kerek egészhez ez is hozzá tartozik. Ha pedig a család, barátok vagy bárki más jön az “én megmondtam” dumával, akkor valószínűleg bennük is a rosszindulat munkálkodik... mert ők se hitték el, hogy lehetsz valaha is ilyen boldog. Elég gonoszul hangzik, és természetesen senki nem akarja bevallani, de mélységes bánatomra így van. Lehet, hogy eszméletlenül idegesítő tud lenni, hogy felvállalja valaki, hogy boldog. De kit idegesít ez? Olyanokat, akik nem azok, de szeretnének azok lenni, viszont túl gyávák vagy lusták ahhoz, hogy megtegyék a szükséges lépéseket. Aki mer boldog lenni, az megérdemli azt.
Én is megérdemlem. Annyira megérdemlem már!!! Azt sem tudom mikor éreztem magam ilyen jól a bőrömben utoljára. Élvezem. Élvezni is akarom minden adandó percét a jelenben, minden percet, amivel megajándékoz az élet. És fogom is! :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.