Sunny's life

     Ismét jó hosszú idő telt el a legutóbbi írásom óta, de körülbelül lélegezni sem volt időm. Most sincs, csak mégis, ma megrohamozott valami kényszer, hogy írnom kell. Ahogy azon a vonalon mentem végig ma a városban, ahol régen, amikor még nem jártam egyetemre, nap mint nap megfordultam, megrohamoztak az emlékek.

     Szinte láttam magam előtt felvillanni az arcokat, a rég elfeledett neveket, barátokat, akiket elfújt a szél mellőlem… vagy engem fújt el mellőlük? Soha nem gondolkoztam rajta, hogy ez miért történt így. Illetve a konkrét okokkal tisztában vagyok, hogy mi történt, mi nem történt, csak a mögöttes tartalom valahogy elmarad. De előbb utóbb mindenki eltűnt. Mindig csak egy aktuális kör van, akik adott időpontban mellettem vannak, de nem marad így hosszú távon.

     Nem tudom, hogy miért történt/történik így. De az egyik legjobb tanács, amit valaha is kaptam, édesapám szájából hangzott el: „Nem akarok a múlttal foglalkozni, azt már lezártam…a jelen meg most történik… beszélgessünk inkább a jövőről!” Ezt általában meg is tartom, szóval szinte letaglózott, amikor rám tört ez a hatalmas emlékmassza, összemosódva, homályosan, egy-egy dolgot kiragadva… a régi bulik, amikor hajnalban beszélgettünk azon a padon ücsörögve, vagy mikor körülőrjöngtük a környéket, fára másztunk, sétáltunk, nevettünk, sírtunk, a neveinket a padba karcoltuk, mert azt hittük, tudjuk, mi is az a szerelem.

     Gyereklázálmok, amikor csak azért boldog az ember, mert létezik. Amikor a „fáj” sokkal elemibb, és áthatóbb, és a „hagyjatok” szó rendszeres. Amikor meg akartuk váltani a világot, és azt hittük, hogy a zenén, vagy bármilyen viselkedési normán keresztül megtehetjük. És mindenki más hülye, aki nem látja, hogy ez micsoda hatalmas dolog. Különcök voltunk, kis őrült semmirekellők, akik azt hitték, tesznek is valamit. Csak megmosolygom már ezeket a gondolatokat. Ahogy végiggondolok a mindennapjaimon, kicsit hiányzik. Már nem tudnám visszahozni, ez a természet rendje. Viszont arra is rá kell jönnöm, hogy mennyire csodálatos az életem. Lassan minden képkocka kezd összeállni. Már nem nyomja a világmegváltás súlya a vállam, és nem ítélek olyan hirtelen. A padba karcolt nevek helyett gyöngybetűkkel van bevésve kitörölhetetlenül egy név.

      Kezdem megérteni, hogy mit kell tennem, hol kell lennem, és ki mellett van a helyem. Nem tiszta a kép, hogy is lenne, hisz a jövőről csak beszélgetünk még. Viszont két aprócska szóval ki tudom fejezni, hogy miért jobb most, mint a kis hülyegyerek álmodozó korszakban, miért nem vágyok vissza, hogy mim van most, amiről akkor még csak álmodoztam: boldog vagyok.