Sunny's life

      Ez a dolog szinte mindenki számára ismerős lehet. Nekem sajnos nagyon is ismerős. Nem egyetlen egy alkalom volt, csak a közelmúltban történt eset ösztökélt arra, hogy írjam meg a hozzá fűződő gondolataimat. Az eset pedig a következő:

     Szórakozóhelyen vagyunk, jól érezzük magunkat, és pásztázzuk a környéket, mert hát valljuk csak be egész nyugodtan: a különböző szórakozóhelyeken megfordulók kb 90%-a arra törekszik, hogy partnert találjon magának vagy csak arra az éjszakára, vagy hosszabb távra is akár. Kiszemelsz valakit, vagy nem szemelsz ki, de a lényeg az, hogy valahogy egy szimpatikus egyénnel szóba elegyedsz. Most ne vegyük ide a „jaj ne már megint ilyen balfék” és hasonló eseteket, tételezzük fel a legjobbakat. Örülsz, hogy megismertél egy ilyen kedves, szimpatikus valakit, akivel tudtok beszélgetni, és ezt is teszitek jó hosszasan, a barátnők/barátok megszűnnek létezni körülötted, és tulajdonképpen marhára hidegen hagy, hogy mit csinálnak.

     Itt jön a következő fázis. Vagy szégyellős a fiú, és itt meg is húzza a határt, vagy nem az, és megpróbálkozik egy csókkal. Igen ám, mivel te nyilvánvalóan szimpatizálsz vele, jól érzed magad, és lehet hogy lecsúszott egy-két pohár ital is, ezért nem lököd el őt, védelmezve makulátlan tisztaságú erkölcseidet, hanem belemész a játékba. Továbbra is jól érzitek magatokat, de ennél tovább nem mész, annyira nem bódultál el, tudod hol a határ. Az este vége felé, mikor már hazafelé kéne lassan indulni, na ott kezdődnek a gondok, hogy hova is tedd ezt az egész estét. Ő kedvesen elkéri a telefonszámodat, vagy nem kéri el, csak kikísér a buszmegállóba/fog egy taxit és megvárja, míg eltűnsz a hajnalban. És soha többé nem hallasz felőle.

     Ismerős? Nekem igen. Sajnos olyanokkal is megtörtént, akiket nem szórakozóhelyen ismertem meg, hanem viszonylag gyakran összefutok velük, vagy régebb óta ismerem őket. (Azt hiszem ez a rosszabb eset.) Elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen mit gondolnak a férfiak? Mit várunk egy ilyen estétől? Rögtön másnap térden állva kell szerelmet rebegniük, egy két könnycseppet elejtve? Valóban ezt várnánk tőlük?

„Holnap felhívlak, édes!”

     Hallottad már ezt a mondatot? Én hallottam. Azóta is „várom” a soha nem jövő telefonhívást. Rendben, egyszer bedől az ember, na bumm. Másodjára felkészül. Harmadjára pedig már ő maga ajánlja, hogy figyelj, nem kell felhívnod. Erre jön a szinte sértett válasz, hogy „még jó, hogy felhívlak, na ide azt a számot!”. Mit tudsz mondani rá? Örülsz neki, hogy harcias, és ő most TÉNYLEG keresni akar téged. Mosolyogva diktálod neki a számodat és a nevedet, hogy akár az interneten is meg tudjon találni, ha akar. Elégedett vagy. Másnap várod a hívást. Semmi. Oké, biztos nem volt rá ideje, nem gáz. Eltelik még egy nap. Semmi. Jó, biztos nem jutott eszébe, vagy be akarja tartani ezt a lökött három napos szabályt, majd holnap… De holnap sincs semmi. Akkor már kezd derengeni a dolog, hogy itt ugyan soha nem fog jönni a hívás. Az valami pocsék érzés tud lenni, bizony ám.

     Csak azt nem értem, hogy miért kell kábítanunk egymást? Azt gondolják, hogy nem tudjuk feldolgozni azt, hogy egy este jól éreztük magunkat, de nem akar semmit, mert teszem azt ő már más után vágyakozik (ne adj isten még barátnője is van), vagy egyszerűen nem akar belebonyolódni egy kapcsolatba? Magamból kiindulva, én sokkal rosszabbul érzem magam, ha ámítanak, mintha megmondják kerek perec: „Figyelj, szivi, ennyi volt.”. Ilyenkor el tudom magamban raktározni és szép emlékekkel veszem körül az illetőt, és ha visszagondolok, csak ennyi jut eszembe: „de jó kis este volt az!”. Viszont ha kijátssza a „majd felhívlak” aztán mégsem hív fel kártyát, akkor a keserűség nagyon hamar átcsap dühbe, a düh pedig elcsúfítja a legszebb emlékeket is. Mondjuk „szerencsére” már annyira sokszor játszották ezt nálam, hogy még ha elkéri valaki az elérhetőségemet, akkor sem számítok rá, hogy keres. Így mosolyogva vissza tudok gondolni az estére.

     Ez a probléma számomra több kérdéskört is felvet, amit általában, ha éppen hoppon maradok, felteszek magamnak: mi baj lehet velem? Miért gondolta úgy, hogy ezt a lányt nem érdemes még egyszer látni? Hazudott, amikor azt mondta, jól érzi magát? Foglalt pasival kezdtem? Kell nekem ez az ámítás? Valaha lesz olyan, aki tényleg felemeli azt a retkes telefont? és így tovább. Ezek a kérdések remekül alkalmasak arra, hogy egy depresszív, önmarcangoló lelkiállapotba kerüljek. Biztos én voltam a hibás. Nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég szép/vékony/kedves/okos/tökéletes/akármilyen.

      Ilyenkor értékelem a helyzetet. Magamba nézek, és listázom a tulajdonságaimat. Aztán lassacskán rájövök, hogy ezt nem láthatta bennem, esélye se volt, hogy lássa. Nem adta meg magának az esélyt, hogy egyáltalán megismerjen. Én ismerem magam, és tudom, hogy megérdemlem, hogy figyeljenek rám. Nyitott vagyok arra, hogy megismerhessenek. Megengedem. (Ez akármennyire viccesen hangzik, nagyon fontos! Sokan gátat emelnek maguk köré, hogy ne ismerhessék meg őket, legalábbis az igazi énjüket nem.) Nem az én hibám, hogy ő nem tudja észrevenni az értékeimet. Én megtettem mindent. Akkor mi legyen? Végső következtetés, egy közhely: nem tudja miről maradt le. És valóban. Nem tudhatja. De mivel túlléptem rajta, engem meg már nem érdekel. 

     Mondjuk egyszer érdekelne a miért... majd valamikor megkérdezem :)