Mostanában valamiért nehezen alszok, nem tudom, hogy ez az időjárásnak köszönhető, vagy a kavargó lelki világomnak. Ha tudok aludni, akkor is furcsa, zavaros álmaim vannak. Általában inkább rossz, de a múltkor volt egy nagyon jó, bár meglehetősen furcsa álmom, amit itt igazából nem írnék le, mert a szereplői nem kitalált személyek, és nagyon hamar magukra ismernének. Viszont erről eszembe jutott egy megtörtént sztori.
Úgy három évvel ezelőtt egy bálon vettem részt. Nagyon puccos volt, igazi bál, ahol ki kell öltözni igazi hercegnős báli ruhába, hajak, sminkek, smukkok a helyén, egyszóval csillogó esemény volt. Ismerősökkel mentem, nem volt kísérőm (milyen meglepő...) ennek ellenére, vagy pont ezért remekül éreztem magam: a vacsi isteni volt, a műsor szórakoztató, és különben is minden valamire való lány imádja az ilyen eseményeket a ruha és a hozzá tartozó mindenféle egyéb cicoma miatt.
Mikor vége lett az összes előre megtervezett műsornak, a zenekar tovább húzta a talpalávalót, és szép lassan kezdett szivárogni a társaság a táncparkett felé. Így tett a mi kis csoportunk is, a program tánc, kis pihenő, tánc, kis pihenő volt. Épp a „kis pihenő” fázisnál tartottunk, kipirulva az asztal körül ücsörögve, mikor egy (ha angol lennék, úgy fejezném ki, hogy „lovely”), elbűvölő fiatalember odalépett hozzám és felkért táncolni.
Természetesen kitörő örömmel nyújtottam a kezem, ő pedig odavezetett a parkettre. Táncoltunk, közben beszélgettünk. Megdöbbentő beszélgetés volt, utólag visszagondolva. Megkérdezte, hogy mire vágyok az életben. És én elmondtam. Aztán beszélgettünk arról, hogy ki mit gondol saját magáról. Hogy ki hogy képzeli el magát 10 év múlva. Ki milyen értékeket tart fontosnak. Még a nevére sem emlékszek. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy bemutatkoztunk egymásnak egyáltalán. Arra viszont emlékszek, hogy 10 év múlva családot szeretne és biztos egzisztenciát. Fontosnak tartja az őszinteséget, hogy valaki őszintén tudjon szeretni: önmagát és másokat. Ezen kívül ha visszagondolok, tisztán előttem van az arca, ahogy azt mondja nekem: „Mosolyogj sokat. Olyankor gyönyörű vagy.”. Majd elmegy. Elmegy és én soha nem látom viszont.
Nem hitegetett. Ez volt életem egyik legemlékezetesebb beszélgetése. Hihetetlen, nem? Három év után tisztán fel tudom idézni a hangját, az arcát. Később kiderült, hogy hívják. De nem kerestem meg. Nem akartam elrontani a varázst. Filmbe illő pillanat volt ez. Így akartam eltenni a lelkemben, mint egy mosolyokkal körülölelt bársonyos ölelés. Néha eszembe jut. És akkor olyan jó…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.