Érdekes dolog, hogy két ember mennyire hatással van egymás életére, ha kapcsolatba kerülnek. Na meg főleg az, ha már valamiért nincsenek kapcsolatban, de mégsem tudnak egymáson túllépni. Mennyi idő kell, amíg valaki azt mondja, hogy kihevert egy szakítást? Ki lehet egyáltalán heverni, hogy egy olyan ember, akit valaha szerettem, már nincs velem? A megszokott ember támaszának, hangjának, vagy hallgatásának hiánya hajtja az érzelmeket újra és újra a felszínre, ez egyértelmű. Ha viszont egy eleve rossz kapcsolatból kilépünk, mi késztet arra, hogy mégis vágyjunk utána?
Elmondom, mit gondolok. Mikor egy hosszú kapcsolatból kilép valaki, akkor valahogy mindig megszépülnek az emlékek. Valamiért mégiscsak úgy érezzük, hogy „ő kell nekünk”, pedig az emberek folyamatosan változnak, jóllehet már nem ugyanaz, mint akit őrizgetünk az emlékeinkben. Na meg persze mi se vagyunk már ugyanazok. Soha nem lesz már ugyanaz. Próbáltam, nem jött össze. Istenem mennyi álmatlan éjszaka, mennyi könnyáztatta zsebkendő, mennyi mélyről feltörő, sűrű fekete fájdalom… azt hittem nem élem túl.
Persze túléltem. J Sőt, több ez annál, rájöttem, hogy milyen sok felesleges időt fektettem abba, hogy olyasvalami után vágyódtam, ami már sose lesz. Az egyszer volt mesék után, amik bársonyfüggönyként puhán körbeölelték az elmémet, és észre sem vettem, hogy a szívem kulcsra van zárva… a kulcs pedig a függöny mögött. Később rájöttem, hogy én voltam az, aki az egészet elrontottam.
Mert nem akartam elveszíteni azt, akihez annyira kötődtem éveken át, aki mindig ott volt, amikor kellett, aki miatt annyi minden háttérbe szorult, akiért hegyeket mozgattam volna meg. Mert nem tudtam elfogadni, hogy már nincs ott. Az a helyzet, hogy az, ha valaki úgy válik el a párjától, hogy „maradjunk barátok”, valahogy soha nem működik. Ilyenkor okozzuk egymásnak a legnagyobb fájdalmat… a „nem kellesz, de mégis” időszak.
Visszagondolva talán az lett volna a legjobb, ha megszakítjuk a kapcsolatot. Kegyetlen lett volna, és rettenetesen fájdalmas. Talán hónapokig is. Viszont hamarabb túl lettünk volna mindketten rajta. Évekig tartó huzavona után eljutottunk erre a pontra: nem beszélünk. Nem hiányzik. Úgy érzem, hogy ez megalapozta az elgondolásomat: nem vagyunk egymásnak valók. Csak nem jött össze. Ráadásul a nagy barátságnak is befellegzett.
Na persze… hangosan kacagok már ezen. Barátság? Ahha… szétbőgtem a párnámat, mikor először meghallottam, hogy barátnője van, és kétségbeesetten könyörögtem volna vissza magam legszívesebben. Ma már ezen is csak nevetek. A lényeg az, hogy már teljesen más életet élünk, és a sorsunk fonala még csak nem is közelít egymáshoz. Néha egy helló a buszon, néhány szó „mi újság? hogy vagy?” majd lépünk vissza a saját világunkba. Eljött hát ez is.
Most viszont új kérdéskör: mit kell csinálni egy olyan valakivel, aki a „nem kellesz, de mégis” időszakot éli éppen, és te, mint harmadik személy akarod őt? Látjátok, ez veszett egy kérdés, mert fogalmam sincs. Legnagyobb sajnálatomra. Talán most éltem meg életem egyik legnagyobb nem-koppanását. Ugyanis közölték velem, hogy nem, mert ott az ex, aki még valahogy mindig ott van a szívbe zárva. De azért jó volt velem.
Hm. Csudajó. Az a francos helyzet, hogy ennek ellenére-vagy pont ennek hatására, teljesen megzakkantam, hogy én ŐT akarom. Ez normális? Normális vagyok én? Annyira jól ment minden és magam alá kavarok… minek nekem ellenség? Elintézem én magamnak. Pfu. Imádom a kihívást! :D
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.