Sunny's life

Az élet egy hullámvasút. Aki ezt mondta, nagyon beletrafált, ennél jobb hasonlat nem is jut eszembe. Fent és lent... Hatalmas élmény, amikor csak úgy száguldunk hatalmas sebességgel és zubog az ereinkben az adrenalin, talán ez a boldogság. Tudom, hogy már kezditek marhára unni az ezekről szóló postokat, lassan én is unom, hogy mindig ugyanarról tudok írni, de ne aggódjatok, most egy kicsit másabb vizekre evezek.

Már régen vágytam arra, hogy olyan legyen az életem, amilyen most. Hogy végre legyen mellettem valaki, akit nem kell magam után vonszolni, és/vagy nem tipor a földbe, hogy még ott aztán kettőt-hármat belémrúghasson. Hosszú út vezetett ideáig. Most úgy érzem, hogy felkészültem rá, hogy elmeséljem, milyen is volt. Lehet, hogy nem tartalmaz majd mélyen szántó gondolatokat és természetesen nem csak ennyi volt, csak a vázat tudom/fogom/akarom elmesélni, de egy biztos: teljesen én leszek.

Az élet játék, amit meg kell tanulni komolyan játszani. Ha nem veszed komolyan a játékot, akkor csak egy fejetlen összevisszaság lesz az egész, amit marhára nem élvez senki. Hiszen nem azért kezdünk el Monopolyzni, hogy a bábukkal dobáljuk egymást és szétcincáljuk a játékpénzeket, bár lehet, hogy eleinte jó móka, de nagyon hamar meg lehet unni. Valahogy így éltem én is, totális fejetlenségben, egyik pillanatról a másikra.

Világ életemben kicsit kívülállónak éreztem magam. Nem úgy, mint a hollywood-i mesékben, ahol a legkülöncebb megkap minden szépet és jót, hanem csendesen magamba merülve. Ez valamiért folyamatosan jelen volt az életemben, és emiatt nem is igazán tudtam jól érezni magam bármiféle közösségben. Hirtelenharagú voltam, és úgy védtem a saját véleményemet, mint valami vérmes pitbull, teret sem engedve mások gondolatainak. Úgy volt jó, ahogy én kitaláltam. Természetesen, visszatekintve, nem is csodálkozok a különcségemen... az emberek nem szeretik, hogyha semmibe veszik őket, én pedig pontosan ezt tettem, és emellé még rettenetesen sajnáltam is magamat, szidva a környezetemet, hogy miért nem értenek meg.

A morbid baráti kapcsolataimmal kezdődött a lavina, hiszen annyira vágytam rá, hogy szeressenek... és erre csak nagyon kevés embernek adtam lehetőséget. Akinek mégis, az pontosan olyan különc volt, mint én, vagy esetleg rosszabb. Meghatározták az egész élethez való hozzáállásomat, a szüleim legnagyobb bánatára. Sokat harcoltunk emiatt, de ők is rájöttek, hogy ennek nincs értelme. Lógás, bandázás, súlyos rock and roll, láncok, szegecsek és a mélységes önsajnálat kezdtek el kísérni az úton. Rengeteg verset írtam, rengetegszer éreztem magam őrületesen szerelmesnek.

Szépen lassan bedurvultak a dolgok, már a szüleim kontrollja egyre kevésbé érdekelt. Bár arra gondosan ügyeltem, hogy ne szerezzenek tudomást az én kis világomról. Vadultam, kiütöttem magam nem egyszer, verekedtem és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez jó. Pedig elég morbid gondolatok is forogtak a fejemben, amiket papírra is vetettem, és mindig megrendülök, ha véletlenül a kezembe kerül. Aztán jött egy fordulat az életben, ami a feje tetejére állított mindent. Úgy kellett, mint egy falat kenyér, és teljesen kiforgatott az akkori önmagamból.

A szüleim szép lassan megnyugodtak, hogy visszakapták az édes kislányukat, és végre egész jó kapcsolatot sikerült kiépítenünk egymással. Ez az időszak is véget ért, mivel két ember terhét cipeltem a vállamon, amit normális ember nem is tűr sokáig. Mivel én nem voltam soha az, én tűrtem és tűrtem, pedig sokkal hamarabb kellett volna lépjek, utólag már látom. Mikor visszadobáltam a vállamra nehezedő felesleges súlyokat a tulajdonosának, és ezzel ráadásul kíméletlenül megsokszoroztam neki a terheket, újra visszakerültem az édes bizonytalanság állapotába. Csak már mások voltak a fegyvereim ellene.

Szépen visszatértek a régi emlékek, de nem ugyanúgy, mivel rengeteget változtam azóta. Azt viszont le kell szögezzem: nem volt olyan látványos, de annál önpusztítóbb. Furcsa visszaemlékezni a bulik után végigcsövezett hajnalokra, amikor totális agóniában együtt sajnáltuk magunkat egy barátnőmmel. Semmi nem számított. Bármibe belementem szinte. Ekkor már csak egy fájdalomkupac voltam, amit ha csak egy picit is megpöcköltek, már borult.  A legfájdalmasabb az volt, amikor kiütve, széthullva ültem a járdaszegélyen és zokogtam, hogy meg akarok halni, mert ezt nem bírom tovább, és hogy milyen gusztustalan ember vagyok, aki nem is érdemel szeretetet.  

Ennek megfelelően nem is kaptam. Legalábbis képtelen voltam felfogni. Tavaly ilyenkor lehúzott redőny mellett fetrengtem az ágyban folyamatosan, mert szinte fizikailag is éreztem, hogy megszakad a szívem. Depressziósabbnál depressziósabb könyvekkel tömtem az agyam, és nem is akartam felállni. Valahogy azért mégis erőt vettem magamon. Újra kezdődött az ámokfutás. Szórakoztam, szórakoztak velem. Közben elhittem, hogy csak ennyit érdemlek. Falakkal vettem körül magam.

Fogalmam sincs, hogy mi történt. Komolyan, nem tudom. Lehet, hogy csak simán át kellett éljem a mélységet, hogy elindulhassak felfelé. Az önbizalmam romokban hevert, a szívem széttörve, a kapcsolataim szétzilálva. A nulláról indultam ismét útnak. Sokan segítettek, mert látták, hogy komolyan gondolom. Lemorzsolódott mindenki, aki csak hátráltatott. Új felfogásban kezdtem élni az életem, és elkezdtem használni azokat a dolgokat, amiket már tudtam, csak mégse érdekelt, hiszen azzal voltam elfoglalva, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzak magamnak, hogy remekül sajnálhassam tovább magam. De ennek vége. Félelmetes belegondolni, hogy tavaly ilyenkor milyen volt. Az önbizalmam még nem teljes, hisz hosszú évek munkája volt, mg teljes mértékben leromboltam, így az újjáépítés is ugyanilyen, ha nem nehezebb lesz.

Jó úton haladok, érzem.