A héten egy forgatáson vettem részt, életemben először. Mindig is vonzott a média világa, érdekeltek a belső műveletek, egy ilyen kaliberű forgatás pedig álmaim netovábbja volt. Szóval az, hogy sikerült ide eljutnom, egy valóra vált álom. Érdekes volt az egész procedúra, de a technikai dolgoktól most inkább eltekintenék, és a lélektani megfigyeléseimre helyeznék nagyobb hangsúlyt. (Egy ilyen eseményen nagyon nagyon sok ember fordul meg és munkálkodik. Mivel én csak vendégként érkeztem, így semmi dolgom nem volt, csak megfigyelni.)
Manapság már az egész média arra épül, hogy miként lehet könnyen híresnek lenni. Valamint mindenki híres is akar lenni, vagy olyan emberek közelébe kerülni, akik híresek. Nem fogom ostorozni azokat, akik az ismertségükből élnek meg. Nem. Ha nem léteznének ilyen emberek, nem lenne média, és semmilyen szórakoztató egység sem. Tisztelem azokat, akik képesek megélni a tehetségükből – ami másokat meggyönyörködtet valamilyen formában. Az a baj, hogy olyan szinten felhígult ez a dolog, hogy mármár veszélyesen közelít felénk a mindent beborító sötét felhő, ami eltakarja az értelmet. (Vicces, hogy alig 100 évvel ezelőtt még nagy szám volt könyveket és verseket, szépirodalmat olvasni. Lassan már kellemetlenül érzem magam, ha „bevallom” hogy olvastam a Vörös és feketét, csak azért, mert szórakoztatott. Vagyis… sokan azt se tudják mi az, de már az is megdöbbentő tény, hogy olvasok. Nos nem számít, nem ez a mai sztori fő gondolatfonala.)
Ahogy elnéztem a forgatáson ténykedőket, rájöttem, hogy elmondhatatlanul könnyű belebolondulni ebbe a világba. Az a sok fény, és figyelő szempár, akik téged csodálnak, a fotósok, fodrászok, sminkesek hada, a gyönyörű ruhák, cipők… Könnyű belebolondulni a csillogásba. Mindenki azt szeretné, ha fontos lenne. Még ha nem vallja be, akkor is. Ez a világ pedig felnagyítva kínálja ezt, hisztérikus rajongó kiáltások közepette, hogy fontos vagy, kellesz nekünk! Aki pedig elég bátor hozzá, megragadja a lehetőséget és megtesz bármit, hogy bekerüljön ebbe a varázslatos világba tekintet nélkül arra, hogy van-e tehetsége vagy sem.
Ami engem illet, vágyom már a minőségi szórakoztatásra. Lehet, hogy viccesen hangzik, mikor jómagam is ilyen piszlicsáré blogocskát írok miközben nagy álmokat dédelgetek magamban a talán sosem lesz karrieremről. Végülis mindenki kicsit szeretne sztár lenni. A Mashlow-i szükséglet piramis szerint is a harmadik lépcsőfok az elismertség. Csak ne felejtsük el, hogy a hétköznapokon is érezhetjük magunkat sztárnak, nem kell ahhoz bekerülni a beszélő dobozba: mikor megdicsér a főnök, vagy hősnek lát a kisfiad, a barátnőd hálásan köszöni meg a segítségedet, vagy egyszerűen csak a legjobb ruhádban végiglejtesz az utcán és utánad fordulnak. Hagyjuk meg a médiát azoknak, akik tényleg értenek is hozzá. Küzdjünk a kultúráért, emberek!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.