Sunny's life

     Annyi mindenről tudnék írni, mert történt rengeteg dolog velem. Mégis… csak bámulom az üres lapokat. Épp ilyen üres az agyam is. Most, ahogy végiggondolom az egészet, rá kell jönnöm: hiába hiszek a csodákban. Néha vannak olyan pillanatok, mikor azt gondolom, hogy egy tündérmese képkockáihoz hasonló helyzetet élek át. Akkor boldog mámorban és rózsaszín ködtől körüllengve lebegek a föld felett. Aztán várom, hogy folytatódjon. Ülök szépen a kis kanapémon, összezárt bokával, egyenes gerinccel, a kezem a térdemen és rendíthetetlen mosollyal várom, hogy rám nyissa az ajtót a Boldogság. Csak bámulok magam elé. Aztán néhány óra múlva már nem húzom ki magam, és a mosoly se annyira őszinte már. De azért én várok. Mert hiszem, hogy eljön, csak biztos késik egy kicsit, vagy talán eltévedhetett. Később már nem mosolygok. Hátradőlök és csak néha pillantok rá az ajtóra. Most már az órámat bámulom. Tik-tak. A mutató jár körbe, megbízhatóan, idegtépően, de csak jár.

     Semmi. Elkezdek azon gondolkozni, hogy hányszor fogadtam meg azt, hogy soha többé nem fogok így ülni itt, soha többé nem hiszem el, hogy csodát élek meg, soha többé nem nézek előbbre, mint amit száz százalékig garantálnak. Semmi olyat nem látok bele a jövőmbe, ami csak „lehet”. Pláne nem tesz boldoggá a „lehet". Végül megszakadt szívvel ugyan, de kinyitom az ajtót, hogy szétnézzek, és lássam a nagy semmit. Hogy újra megkeményítsem a szívemet, talán végleg, és tudjak úgy játszani, ahogy azt megköveteli az élet. Nem tündérmesék kellenek. Elviekben. Az a baj, hogy a fájdalom néha kell az életbe. Ilyenkor fedezed fel igazán magadat. Hiába fogadom meg, hogy nem képzelődök tündérmeséket, én megteszem újra és újra és újra. Ez vagyok én. Gyógyíthatatlan. Azért remélem egyszer, majd mikor nem figyelek oda, mert éppen mással leszek elfoglalva, azért csak kinyitja azt a nyavalyás ajtót a Boldogság. Utána nem kérek többé semmit.