Délután beültem az egyik kedvenc kávézómba, mert két tanítási óra között hosszú szünetem (3 óra) volt, és ennyi idő alatt nem tudok hazaérni, így hát maradt a kávézó. Természetesen nem gond, mert nagyon szeretem a helyet, ücsörögni a kényelmes fotelekben, olvasgatni, isteni kávét inni, na és megfigyelni a körülöttem lévőket.

Körülbelül délután 2 óra lehetett, meg is lepődtem rajta, hogy nincsenek túl sokan. Akik ott voltak, azokról viszont érdemes néhány szót ejteni. 30-40 év közötti öltönyös férfiak. Elég morbid volt besétálni a téli menetfelszerelésemben, ami inkább a sportos felé húz, körülbelül mintha eltévesztettem volna a házszámot. Ennek ellenére összeszedtem minden bátorságomat és csak beültem az öltönyösök közé, akik bőszen olvasgatták a HVG-t vagy valamilyen újságot. Ezen felbuzdulva én is előkaptam a Figyelő-t, miután rendeltem, de nem igazán tudtam odakoncentrálni, annyira érdekes környezet volt számomra. Teljesen szokatlan. Idegennek éreztem a kedvenc helyemet.

A hétköznapokban nem túl gyakran futok össze hasonló társasággal. Persze itt, az „öltönyösök” világában is megvan a hierarchia. Vicces volt látni, pont a velem szemben lévő asztalnál ült egy 30 év körüli férfi, egyenes derékkal és ideges tekintettel kémlelte a bejáratot. Néha mikor észrevette hogy ránéztem, megrettenten konstatálta, hogy „figyelem” őt. Pedig olyan távolságból nem lehetett volna hallani egy szót sem. Ha pedig ilyen céljaim lettek volna, máshova ülök. Aztán megérkezett a társa, akire várt. Lazán és magabiztosan. Egyértelmű volt, hogy ki a nagykutya kettőjük közül. Pláne amikor már csak annyit láttam, hogy az ideges tekintetű buzgón magyaráz, próbálja meggyőzni a „nagykutyát” valamivel kapcsolatban. Csak csendesen konstatáltam egy mosoly kíséretében, hogy elég kispályás a fazon, és valószínűleg az is marad.

Aztán belépett három férfi. Tipikusan olyanok, akik 20 centit nem mennének arrébb azért, mert a szomszéd pékségben feleannyiért készítik a kedvenc kakaós csigájukat. Nem voltak hivalkodóak egyáltalán. Szolid elegancia, semmi extravagáns, mégis a tekintetükből, a mozdulataikból, a gesztusaikból sugárzott, hogy ők igazán sikeres emberek. Szociológián beszélgettünk arról, hogy a nők, mivel a biztonságot keresik, ezért gyakran nagy hatással van rájuk egy idősebb, gazdag férfi. Ezzel az elmélettel nem tudtam egyetérteni. Eddig. Most viszont, ahogy ott ültem és láttam az elégedett, céltudatos, erős kisugárzású, minden bizonnyal sikeres férfiakat, megingott bennem valami.

Tényleg vonzó volt. Nem a pénz miatt. Egyáltalán. Hanem amiatt, amit a siker tesz az emberrel: kiegyensúlyoz. Meg persze mindazok megtestesítői voltak, amiket én tudatosan keresek: intelligencia, magabiztosság, önállóság. Természetesen nem ennyiből áll egy ember. Természetesen nem azt mondom, hogy az akkor jelen lévő férfiak bármelyikének karjaiba omlottam volna. Csak azt próbálom elmondani, hogy letaglózott a kisugárzásuk. Mivel ritkán kerülök ilyen társaságba (persze már volt rá alkalmam, nem azért hangsúlyozom ennyire, csak akkor valahogy nem tudtam szavakba önteni az ébredő gondolataimat), ezért most teljesen elsöpört a felismerés, megértettem, hogy miről beszéltek ott, a szociológia órán. Miről beszélnek, mikor azt mondják, hogy BMW-re hajtanak a nők. Nem a BMW-re. Az csak egy szimbólum. Az erő szimbóluma, a biztos egzisztencia szimbóluma. Mindannak a szimbóluma, ami sosem lesz azok tulajdonában, akik folyton azért sírnak, hogy miért kell a nőknek „az a BMW-s köcsög”. Mivel ők nem hajlandóak felemelni a hátsójukat azért, hogy hasonló helyzetbe kerüljenek. Persze lehetne itt árnyalni még a dolgokat, nem erről van szó. Az is tisztán látszik, hogyha valaki nem saját maga szerezte a BMW-t, hanem apuci-anyuci-nagyszülők betették a feneke alá. Én most arról beszélek, akik mernek, kockáztatnak, és tarolnak. A siker magabiztossága. Sugárzó, lehengerlő személyiséggel. Amitől egy butuska diáklány csak szégyellősen pillog fel a kezében szorongatott Figyelő-ből.